Rólunk

          Az Életjel egykori szerkesztője szerette a kerek évfordulókat. Arról is mesélt, hogy a boldog békeidőkben minden lapnál, kiadónál ott lapultak a kerek évfordulóra szóló laudációk, egy-egy jeles személy fényképe és papírra vetve a legfontosabb adatai, hogy ha ne adjʼ isten, meghal az illető, méltó módon megemlékezhessenek róla a kiadványukban. Az internet világában azonban csak egy kattintás, és már ömlenek az adatok. Az Életjel Könyvekről kell most írnom, egy megörökölt kiadó történetéről, egy kicsit mást, mint ami a különféle honlapokon található.

           Hogyan kezdődött? A gazdag könyvészeti források ellenére a hagyományra is alapoznunk kell. A kezdetekről az új évezredben már csak az egykori alapítóktól, Dévavári Zoltántól és Burkus Valériától lehetett történeteket hallani. Az ötvenes évek közepén, 1955-ben néhány szabadkai író és az újvidéki Németh István egy irodalmi lapot indított Visszhang címmel. Mindössze egy száma jelent meg. A magánvállalkozásban megjelent lapot az első szám után a bíróság betiltotta. Talán egyszer előkerül a régi papírok közül a bírósági végzés az indokkal, hogy milyen veszélyt jelentett a húszoldalas irodalmi művészeti lap a kor társadalmára. A megmaradt egyetlen számában nincsenek olyan horderejű írások, amelyekből politikára, kultúrpolitikára következtethetünk. A valódi ok az lehetett, hogy a szerkesztő-bizottságban volt a lap kitalálója, Dévavári Zoltán is, aki pár évvel korábban a Goli otokról (Kopár-szigetről) szabadult, ahová tizenkilenc éves korában került, mivel akkortájt Tito összeveszett Sztálinnal, ő pedig nem tudta, hogy a Tájékoztatóiroda lapja, melyet Belgrádban még szabadon árultak, Szabadkára érve már tiltott olvasmánynak számít. Ez háromévnyi „átneveléssel” járt, és azzal, hogy a 1955 tavaszán a Visszhangot betiltották, és a „tájékoztatóirodás” jelző egy életre meghatározta Dévavári Zoltán sorsát, s sajnos holta után sem szabadulhat tőle. Nem kétséges, hogy Dér Zoltán miatt volt a szigorú ítélet, Gál László, a költő a Magyar Szóban megjelent, hangzatos című írásában, a Csendes Visszhang halk visszhangjában alaposan megfeddte őt az újságért és a verseskötetéért, az Öröm feléért. A történethez hozzátartozik az is, hogy Gál László nyilvánosan megkövette őt, és hogy mennyire komolyan gondolta a bocsánatkérést, azt az is mutatja, hogy a tízéves Életjelnek ő írta a köszöntő verset Százezer szép szó címmel, és barátsággal ajánlotta Dévavári Zoltának.

             Abban az időben, amikor megjelent a Visszhang első (és egyetlen) száma, valami mozgolódott Szabadkán. A korszak ünnepelt, tehetséges színésznője, Ferenczi Ibolya lakásán irodalmi szalon működött, itt gyűltek össze a város művészei, az újságírók: fölolvasóesteket tartottak, meghitt beszélgetések folytak a művészetről. E kettőből sarjad ki az élőújság, az Életjel gondolata: ami elhangzik, azt nem lehet betiltani. A frappáns címet a munkásból lett költő, Urbán János első verseskötetéből kölcsönözték. Az alapítók között ő maga is ott volt Burkus Valériával és Galamb Jánossal együtt. Az Élőújságot már nem tiltották be, mivel 1955-ben a szerb és horvát írók elindítják a napjainkban is megjelenő Rukovetot, a magyar írókat ott is Urbán János képviselte.

Az Irodalmi Élőújság első száma 1958. október 28-án Szuboticán, kedden 19 órakor a Városi Könyvtár földszinti olvasótermében jelent meg. Hangos újság volt rovatokkal, kilencvenpercnyi műsoridővel.

Szakolczay Lajos 1975-ben a Jelenkorban hosszabb tanulmányban méltatta az Életjel tevékenységét, „hangos újságnak” nevezte. Hózsa Éva 2003-ban írt esszéjében ebből azt emelte ki, hogy az Életjelnek a sajátos egyediségén túl kellett lépnie, logikus következmény volt, hogy tíz év elmúltával, a legendás 1968-as évben megindult a könyvkiadás. A szerkesztők Dér Zoltán, Lévay Endre és Urbán János. Néhány év múlva, 1971-ben pedig megjelent az Üzenet folyóirat első száma. Az Élőújság profilt vált, lassan a versmondás műhelyévé, pódiumává alakult át.

Az első könyvek bibliofilcsemegék voltak, Péter László 1969-ben illetménykönyveknek nevezte el őket. Nem kerültek forgalomba, tagsági könyvecskéknek számítottak, azok kaphatták el, akik az Életjel körül csoportosultak, kifizették a tagsági díjat, részt vettek az Élőújság munkájában. Az első könyv helyzetfelmérés, az első tíz év összegzése és programadó. Lévay Endre: „Az ÉLETJEL MINIATŰRÖK a mi életünk apró jelei, írásba foglalt vallomásai a tűnésre ítélt, de továbbadásra érdemes gondolatok rögzítése; hűség és nem múló tisztelet azok iránt, akik fészekrakói voltak szellemi életünknek, s így megőrzése mindannak, amit a rohanó napok, a sok-sok emberi alkotást elenyészéssel fenyegető Idő bele akar hullatni az örök feledésbe.”

A sorozat második füzetében Sáfrány Imre, az író-festő vall a tragikusan elhunyt barátjáról, Vinkler Imréről, művészetéről szubjektív hangon a tragédia árnyékában. A harmadik: versciklus a kortársakról Dési Ábel költő tollából. A verscikluson kívül ebben a sorozatban csupán két szépirodalmi munka volt olvasható: Lévay Endre monodrámája Csáth Gézáról: a Félálom után, és Balog István poémája: a Szintarév. A második számtól már körvonalazódik a miniatűrök koncepciója: önéletrajzokat, életrajzokat, írók levelezéseit, irodalomtörténeti tanulmányokat jelentetett meg, nem csak szabadkai vonatkozásban. Impozáns azoknak a névsora, akik, illetve akikről írtak a könyvecskékben: Vinkler Imre, Balázs G. Árpád, Csáth Géza, Hangya András, Baranyi Károly, Garay Béla, Kosztolányi Dezső, Farkas Béla, Fekete Lajos, Csuka Zoltán, Fehér Ferenc, Láng Árpád, Iványi István, Kázmér Ernő, Lányi Ernő, Somogyi Pál, Almási Gábor, Lifka Sándor, Oláh Sándor, Gion Nándor, Vojnits Oszkár. Írók, festők, zenészek, irodalomszervezők, mozis, világutazó, színészrendező, ők valóban fészekrakói voltak szűkebb pátriánk szellemi életének. Az utolsó minikönyv – ahogy a szerkesztő nevezte őket – Sturc Béla munkája, az ötvenes számú: A Szabadkai–horgosi homokpuszta természetes flórájának ökobotanikai értékei 1995-ben jelent meg.

Tizenöt év elmúltával ismét megjelentetjük a Miniatűröket, tiszteletbe tartva az eredeti koncepciót, kicsit korszerűsítettük a formát, megszépítettük a fedőlapot. Az alapvető célon nincs szándékunkban változtatni, szeretnénk az olvasók figyelmét az apró, példamutató értékekre irányítani. Ezért adtuk ki az idősebb Brenner József dalegyesületének történetét, a Szabadka Kosztolányi-kultuszára vonatkozó tanulmányt, az egykori főgimnázium tanári karának kataszterét és az első néprajzi összefoglalót 1860-ból, Pekár Tibor, S. Gordán Klára, Hicsik Dóra és Matijević Zolna tanulmányát. Nem csak a szabadkai apróságokra szeretnénk figyelni, hiszen tervezzük Pintér Lajos Kalangyáról írt dolgozatának kiadását, és hamarosan megjelenik az első szabadkai repülős, Szárics János története a napilapok, folyóiratok tükrében. A Nemzeti Szalon szabadkai kiállításainak krónikáját is szeretnénk publikálni. Az első kiállításról naiv, lelkes feljegyzéséket találunk a gimnazista Csáth naplójában. Keressük a szerzőt, aki megírná, milyen volt Szabadka művelődési élete az ötvenes évek elején, a Palicsi Ünnepi Játékok idején. Megírásra vár még a csurgói művésztelepnek és a hetvenes évek irodalmi vitáinak (Kosztolányi-kör kontra öregek) a története.

Természetesen a miniatűrök néhány évvel a kezdetek után már elveszítették eredeti funkciójukat, nemcsak a tagság kapta ajándékba, hanem könyvárusítási forgalomba is kerültek, az Életjel Könyvek szálláscsinálói voltak. Az Életjel Könyveket Dér Zoltán, Kolozsi Tibor, Lévay Endre, Palusek Béla és Urbán János szerkesztette, az első kiadvány 1973-ban jelent meg. Gerold László irodalmi lexikonjában a kiadó szabadkaiságát hangsúlyozza: „Elsősorban szabadkai vonatkozású néprajzi sajtó, irodalomtörténeti munkákat, kritikai és dokumentumköteteket, valamint helyi írók: Lévay Endre, Urbán János, Gajdios Tibor, Kopeczky László, Laták István, Csépe Imre szépirodalmi alkotásait jelentetik meg.” A lexikonok egy valamit kifelejtenek a felsorolásból: a kiadó a kezdetektől fogva kiemelt figyelmet szentel Kosztolányi Dezső és Csáth Géza opusának. Az ötvenéves Életjel-évforduló kapcsán készült beszélgetésben Kartag Nándorral, az Újvidéki Televízió szerkesztő-riporterével kiszámoltuk, hogy a kiadó könyveinek az egynegyede Kosztolányiról és Csáthról szól. Dér Zoltán  életrajzot írt Csáthról 1969-ben, egy évvel később Kosztolányi diákéveivel foglalkozott a miniatűrökben, majd Kosztolányi-leveleket publikált, valamint Brassai Zoltán Csáth-novellákkal foglalkozó tanulmányát is megjelentette. Az Életjel ötödik könyve (1975) válogatás Csáth ismeretlen publicisztikai munkáiból, 1978-ban napvilágot látott a Repülő Vucsidol c. regénye.  Az író születésének századik évfordulójára készült az Emlékkönyv,  a Kosztolányi Dezső családi levelezéséséből c. kiadvány pedig 1988-ban jelent meg.

1992-ig az Életjel a várostól kapott csekély összegű támogatásból mindössze 53 nagy és 47 miniatűr könyvet adhatott ki. Összesen száz címszó huszonöt év alatt, évente átlagosan négy könyv jelent meg. Joggal kérdezhetjük: könyvkiadónak tekinthetjük-e a szabadkai Munkásegyetem, később Szabadegyetem alosztályaként működő műhelyt? Igen, mert folyamatosan jelen volt, a politikai és szakmai gáncsoskodások ellenére Dévavári Zoltánnak a kezdetektől 2007 márciusában bekövetkezett haláláig pontos koncepciója volt. A Kosztolányi- és Csáth-életművön kívül lényegesnek tartotta, hogy összegyűjtse Magyar László valamennyi levéltári jegyzetét, öt kötetben megjelentesse Csúszó Dezső a szakrális kisemlékekről készült kataszterét. Rábeszélte Pataki Lászlót, hogy írja meg önéletrajzát, helyet adott Barácius Zoltán színházról írt köteteinek. Nem jelentéktelenek a kilencvenes évek után megjelent szépirodalmi munkák sem: Gulyás József, Ács Károly, Cs. Simon István versei, Szathmári István novelláskötete, Kopeczky László Hármaskönyve. Dévavári Zoltán utolsó nagy vállalkozása a hátramardt Csáth-naplók és az író levelezésének publikálása volt.

Az Életjelnek soha sem volt fizetett szerkesztője, egyszemélyes kiadó volt, a szabadkai Szabadegyetem hátterében, egy raktárral. Még önálló folyószámlája sem volt. Csak az újvidéki Matica könyvtára tartja számon. Sem anyagi javakkal, sem dicsőséggel nem járt az Életjel-könyvek kiadása, a keserédes örökség nekem maradt. Mivel az irodalom, a könyvkiadás változó, alakuló folyamat, a szükségleteihez alkalmazkodni kell. Ez az elv vezéreli a mostani szerkesztőt, most már önálló civil szervezetként: szerkesztőséget építve olyan könyveket adjon ki, esetenként közösen más műhelyekkel, amelyek hiányoznak a vajdasági könyvkiadásból, és határainkon túl is olvassák őket. Négy éve a Xantus könyvterjesztő az Életjel-könyveket is árulja. Képzőművészeti tanulmányokat, albumokat, a természet és az épített örökség tudományos feldolgozását, a vajdasági irodalom legjobb regényeinek, novelláinak, a hőskorban született köteteknek a korszerű utószóval ellátott reprintjét szeretnénk megjelentetni a Klasszikusokban. Természetesen figyelünk a szabadkai értékekre is, mert Fekete J. József szavaival élve: „Szabadkainak lenni szívet melengető érzés, még ha az ember távol kényszerül élni a várostól, mindenképpen fontos, hogy alkotók, kutatók, tudósok, művészek eredtek nyomába ennek az illékony, de folyton jelen levő életérzésnek.”

Beszédes Valéria