Kosztolányi Dezső

    „Bárcsak nekem is ellopnák az aranyórámat, mint a Brenner Lálikának!” Brenner Eulália Kosztolányi Dezső édesanyja volt. A szabadkai mondásnak érdekes története van: Lálika, a gimnázium fiatal matematika–fizika szakos tanárának, Kosztolányi Árpádnak a felesége várandósságának utolsó heteiben volt. Virágvasárnap lévén templomba igyekezett, nem találta azonban az aranyóráját. Nagyon bántotta a veszteség, megsiratta a férjétől kapott dupla fedelű órát, s ebben a sírásban hamarosan megindult a szülés.

    A csecsemő a Desiderius nevet kapta, amely azt jelenti: az áhított. A nevet a nagyapa választotta számára, a szabadságharcot, majd Amerikát is megjárt Kosztolányi Ágoston, aki féltve őrizte, nevelte költőnket első tíz évében. Ő mesélt neki Kossuthról, Petőfiről, Törökországról, a tengerről, a múltba vesző család dicső történelméről, s ő mutatta meg neki a legnagyobbat is: a halált. Kosztolányi tízéves volt, amikor a nagyapa meghalt, s ez az élmény akkora hatással volt rá, hogy versírásba kezdett. Mert az ember nem múlhat el csak így, valaminek maradnia kell utána.

    Az első halál meghatározó élménye mindenkinek, főleg egy kissé ideges, elkényeztetett gyermeknek, mint amilyen Dezső volt. Pedig a korabeli Szabadkán gyakran találkozhatott halotti menettel és gyászolókkal: a Magyar Királyság harmadik legnagyobb városában volt a legnagyobb a gyermekhalandóság és az öngyilkosok száma is.

   Csodás gyerekkor. Az apa színházat barkácsol a gyermekeinek, röntgengépen mutatja meg csontjait, telefonon hallják egymás hangját. Szerető család veszi körül, rengeteg unokatestvér, bohó nagyanyja, Grószi, aki engedi, hogy a lecsorgó lekvárt felnyalogassák az ágyneműről. Mindenki szereti. Másik nagyanyja, a székely származású Kádár Róza többször eljátssza saját halálát, majd miután a család elsiratta, felkelt, s végezte tovább munkáját.

    Az iskola persze más. Itt ő is csak egyike a hatvan picike fejnek, senki sem emeli ki a tömegből. A gimnáziumban azonban már kitűnik, nemcsak jeles bizonyítványával – de magaviseletével is. Március 15-én nem jelenik meg az iskolában, mert nagyapja arra tanította, ez a magyarok legszentebb ünnepe. Visszafelesel tanárainak.

   A kicsapatás elől nem menekülhet, még akkor sem, ha édesapja már nemcsak tanára, hanem igazgatója is az iskolának. A kicsapatás emléke később az Aranysárkányban köszön vissza, indulattal, dühvel ír egykori alma materéről, hiszen ez a hely nem diáknak és nem tanárnak való. Deportálóhely.

Magántanulóként érettségizik, s Budapestre megy.

     Dezső elment.

   „Én csak abban a túlvilági létben hiszek, melyet az emlékezés biztosít számunkra” – írja egyik levelében.

     Az elmúlt évtizedekben itt volt közöttünk. Az Életjel már a kezdetektől fogva megemlékezett városunk leghíresebb szülöttéről, Kosztolányiról, az 1960-as Pacsirta-esten a költő húga, Mária is jelen volt.

    A Kosztolányi-emlékezet mozgatórugója az életmű legalázatosabb, leghűségesebb szabadkai kutatója, Dér Zoltán volt. Nevéhez nem csak az Életjel, az emlékestek, a megemlékezések fűződnek, több olyan kötet szerzője, szerkesztője, kiadója volt, amelyek nagy költőnk emléke előtt tisztelegnek.

    Ezek a kiadványok kerülnek most, Kosztolányi Dezső születésének 130. évfordulóján elektronikus formában az Olvasó elé.

Kosztolányi Dezső: Negyvennégy levél

   Az 1972-ben megjelent kötetben olyan levelek szerepelnek, amelyeket Kosztolányi 1903 és 1910 között küldött családtagjainak  Szabadkára. Ezek – kettő kivételével – itt jelentek meg először.

   A leveleket három csoportra osztották, az elsőben a kezdeti budapesti mozzanatok, emlékek jelennek meg, a második csoportban a bécsi egyetemista lét, a harmadikban pedig azok az írások kaptak helyet, amelyeket már újra Budapestről küld haza.

    Ezekben a levelekben fontos motívumok jelennek meg, amelyek az életmű során újra felbukkannak majd regényekben és versekben: magány, szerelem, irodalom, bordély.

    A leveleket Dér Zoltán gyűjtötte, szerkesztette és magyarázta.

Dér Zoltán: A Kosztolányi család levelezéséből

Dér Zoltán (Szabadka, 1928 – Szabadka, 2007)

  A vaskos kötet Kosztolányi és családja leveleit tárja az olvasók elé. A levelek 1904 és 1936 között íródtak, s az író családi ügyei, érzései jelennek meg bennük. Megelevenedik a korabeli Szabadka, a várost lakó ismerősök, barátok, osztálytársak, tanárok. Izgalmas olvasmány a Kosztolányit kedvelőknek.

   A leveleket válogatta, előszót, az utószót és a jegyzetet írta Dér Zoltán.

Dér Zoltán: Az első műhely

Dér Zoltán (Szabadka, 1928 – Szabadka, 2007)

    Az első műhely a szabadkai gimnázium és önképzőköre. Itt próbálgatta szárnyait Kosztolányi a századfordulón, itt versengett, érett, dacolt, tanult. Önképzőköri harcokról, tudós tanárokról és forrongó ifjúságról olvashat itt az érdeklődő. Ebben a kötetben minden megtalálható, mi érlelte, nevelte, ösztönözte Kosztolányit gimnazista korában, honnan nőtte ki magát a város büszkesége.

    Itt olvashatóak első versei is, melyeket az önképzőkör érdemkönyve őrzött meg az utókornak.

   Gazdag képanyaga a korabeli Szabadka mellett bemutatja a gimnazista Kosztolányit, Csáthot és tanáraikat is.

Hózsa Éva: Melyik Kosztolányi(m)?

Hózsa Éva (Szabadka, 1953 –)

    Hózsa Éva tanárnő kötete a Kosztolányi-életmű és a szülőváros, Szabadka kapcsolatáról szóló tanulmányok gyűjteménye. Sokrétű megközelítési mód, többféle látásmód tükrözi a szerző és Kosztolányi viszonyát: írások művekről, eseményekről, kultuszról, fordításról. Írások, amelyek megmutatják, mennyire élő itt a költő, mennyire a részünkké vált az évek során, s ha az ember Szabadkán született, akarva-akaratlanul átjárja Kosztolányi szelleme.