Csáth Géza: 1000 × ölel Józsi. Családi levelek 1913–1919
Smaragd asztal(bontás)
A Csáth-leveleket összegyűjtő Életjel-kötetek közül számomra ez az utolsó (140 levelet tartalmazó) a legizgalmasabb. A szerkesztő Utószava részletesen kitér az életrajzi fordulatokra, az önértelmezés nehézségeire, a szabadkai/vajdasági művelődéstörténeti és háborús aspektusokra. Az olvasó azonban inkább az egyes levelekre, szöveghelyekre, pontosabban a sztereotípiáktól eltérő szövegfordulatokra koncentrál, például arra, hogyan alakul a hegedűügy a két testvér között, miként változnak az orvos bélyegzői, hogyan számozódhatnak újra a levelek, ha a levélíró én azt érzi, öccsével feltétlen kapcsolatváltásra van szükség, ám legfőképpen arra, milyen kisvárostól távolodó, politika, kritika és közgazdaságot nélkülöző pajzán lapokról álmodozik 1913-ban az író-levélíró szubjektum, aki a szerkesztői felelősség veszélyhelyzetének ironikus leleplezését nyíltan kimondja. Szemérem elleni vétség miatt börtönviselt szerkesztő semmiképpen sem szeretne lenni. A Smaragd Asztalba (fiktív lapjába) a következő szerzők szövegei kerülhetnének be: Wilde, Maupassant, Szomory, valamint Baudelaire, Maeterlinck és Verlaine hagyományai.
Az irodalmár olvasó főként a rejtőző novellaszüzsékre, az olvasmányokra, valamint a kritikai szemléletmódra érzékeny. Feltűnő például, hogy a Brenner József-levelek állandóan viszonyítanak, azaz kapcsolatokat szőnek és bontanak le. Olvasmányokat ajánlanak és bírálnak. Ha a levélíró életrajzot olvas (lásd Petőfi vagy Jókai poétakedélyének és szenzibilitásának megközelítését a 43. levélben), anyagilag a „kutya rossz”-nál sokkal jobb helyzetére, ám önbizalmának és kedélyének differenciáltságára utal. Ha a világirodalom kanonizált novelláira vagy a magyar irodalom valamely újraolvasott szövegére hivatkozik, mindjárt elbizonytalanítja önnön írói pozícióját és annak értékeit, ugyanakkor további szerteágazó novellatémák foglalkoztatják. A 87. levél olvasmányajánlata a Ronda tanár úr befogadásának humoros nézőpontját hangsúlyozza, majd sűrített kritikát közöl: „Fényes, bravúros regény.”
Rodin művészetszemléletének vagy Kant filozófiájának tanulmányozása szintén megérdemel egy-két kommentárt, ezt követően azonban a szöveg személyes problémák, néhol banalitások felé siklik.
Az utolsó levelekben ezek az irodalmi-művészeti-filozófiai kapcsolatok lazulnak, a búcsúhangulat inkább önreflexiókat, szimptómanyomozásokat, végrendelkezéseket indukál. A ceruzával írott, boríték nélkül fennmaradt utolsó két regőcei levél (1919 júliusában) meglepő módon a feleséggel együtt elkövethető páros öngyilkosság tervezését, a feleség jövőjének szempontjait latolgatja.
A levélíró én a levelek/levéltípusok és más szövegek között „gépies” nekilendülésekkel mozog, a postai levélről mint médiumról egy pillanatra sem feledkezik meg. Az olvasó ugyancsak a közvetítettség nézőpontjából közelít a „küldeményekhez”, de erre utal maga a kötetkompozíció is, amely a Mutatvány a levelekből című függelékkel zárul. Öccsének címzett, 1915. november 16-án kelt levelében (104. levél) például hosszasan foglalkoztatja a levélírót a levélkézbesítés lanyhasága, a postai törvények kijátszásának néhány leleményes lehetősége. Megállapítja, hogy a levlap nagyszerű találmány, hiszen a postai törvények szemszögéből nem tekinthető levélnek, vagyis kevésbé sodródik bürokratikus útvesztőkbe, átjárhatósága miatt sokkal szabadabban célba ér. A levélkézbesítés akadályai kapcsán az anekdotázó kedv is erősödik. Az említett levélszöveg egyik bekezdésében ez olvasható: „Mellesleg a levélhordó meséli hogy most a közönség csak, hogy gyorsaságot kapjon: mindenféle csalafintaságot eszel ki. Pl. küld virslit utánvéttel, /utánvét 5 korona/ de viszont ráírja érték 100 kor és fizeti ezt a postatöbbletet, de megvan az a haszna, hogy ezt a csomagot azután muszáj gyorsan továbbítani.” (104. oldal)
Ez a „kiszámíthatatlanság” a levelezések utóéletéről, archiválásáról is elmondható. Márton László írja Kosztolányi Dezső levelezése kapcsán: „A levelek jönnek-mennek, a címzett – ha megkapja őket egyáltalán – olykor összetépi vagy elszórja, máskor megszámozza és gondosan elrakja őket. A leveleket különböző szempontok szerint selejtezik vagy cenzúrázzák a hozzátartozók és hozzáértők; a hagyatékok szétszóródnak, egy részük múzeumba vagy közgyűjteménybe kerül, más részük megsemmisül vagy elkallódik. A levelek hagyományozódása nem is annyira bizonytalan, mint inkább kiszámíthatatlan.” (Márton László: Az áhítatos embergép. Jelenkor Kiadó, Pécs, 103.)
Brenner-Csáth sodró levelezésből kitűnik, hogy a levélíró én maga is/emlékezetből is meg tudja számozni saját elküldött leveleit, nagyon komolyan veszi levélírói/levélkibontó pozícióját. A mai, a XXI. századi befogadó látószögéből kiemelhető, hogy a levélíró türelmetlensége, dinamizmusvágya a postai ügyeken túlra, ennél sokkal távolabbra, mondhatni, létfilozófiai, önprezentációs és/vagy ön(le)pergetős dimenziókba hatol.
Hózsa Éva
