Csúszó Dezső: Könyörgésünk színhelyei V.
Egy másik térkép
Azt kérdezte tőlem az évfolyamtársam, biztos vagyok-e abban, hogy jól választottam ki a könyvet, amiről írni szándékozom. Világos a kérdés, és igaza is van, íróként valóban nem mutattam magamból semmit, ami arra utalna, hogy a Könyörgésünk színhelyei című könyv közel állna hozzám.
Pedig mégis így van. Csúszó Dezső, szabadkai orvos, a mentőállomás első embere öt kötetet tudhat magáénak, amiben a szabadkai keresztek történetét dolgozta fel. Ebben a – tavaly, az Életjel Kiadónál megjelent – ötödik kötetben a szabadkai vallási szobrok, kálváriák, szentkutak és haranglábak ,,életét” írta meg.
Miért olyan fontosak ezek a kötetek? Miért olyan jelentős ez az ötödik?
Mindenképpen a kitartó és elhivatott kutatómunka, a közösségivé váló tudás lehetőségének a megteremtése miatt is. Regényt írni bárki tud, novellát is majdnem, ebben megegyezhetünk, az persze már más kérdés, milyen esztétikai értékkel bír az adott szöveg, de ez legyen a kritikusok dolga. Viszont ahhoz, hogy olyan szépirodalmi mű szülessék, ami belekapaszkodik a tájba, úgy közöl váratlan, sokak által nem tudott, nem ismert, de a hagyományba, nemzedékekbe, kisebbségi-többségi létbe ágyazódott nyomokat, ahhoz olyan könyvekre van szükség, mint ez, amiről itt szó van.
Csúszó Dezső könyve a könyvespolcomon együtt tartja az emlékezés frontját Magyar László kutatásaival, a Bácsország-kötetekkel, Szekeres László szövegeivel. Ezekhez nyúlok, amikor írok, földelni akarom a mondataimat, hozzákötni életrajzi, önéletrajzi elemekhez, helyre kell igazítanom a családi legendákat, amikből összeállnak a mondataim. A regényeim.
A vajdasági magyar szövegek élete nem lehetne hiteles az ilyen kutatásokat tartalmazó könyvek nélkül.
És itt már oda is eljutottam, miért szeretem különösen azt az ötödik könyvét Csúszó Dezsőnek: elfogult álláspont, de az írásnak ezen a pontján személyessé válik a könyvismertető. Ebben a Csúszó-kötetben együtt van minden, amihez gyaloglásaim, séltáim során kötődni kezdtem Szabadkán, ami úgy vált az életem részévé, hogy nem is tudtam a történetükről semmit – hogy mennyire semmit, arra csak most jöttem rá, elolvasva a könyvet –, mégis uralták a lépteimet. Az utcánk végén ott áll egy képfülkében a Boldogságos Szűzmária-kép, most, hogy lebontották a házat, a kerítést, az alakuló, kevéssé rokonszenves városképben hirtelen magányossá, kiszolgáltatottá vált a ,,szobor”, amit csak Mária-képnek neveztünk, ott voltak a randevúk, onnan indultunk a könyvtárba, korizni, ott csókolóztunk és a szüleink azt mondták, vigyázzatok, amikor a Mária-képnél kimentek a főútra. Ennek a Mária-képnek a teljes története, minden, ami tudható róla, benne van ebben a könyvben, adatok, bejegyzések, számok és mondatok. Valamint az is, hogy az állítóiról senki nem tud semmit.
A Mária-kép történetéből tudtam meg azt is, mikor alakult ki az utca, ahol lakom, hogy a szegedi szöllők 1908-ban már valóságos külváros, és ott nem csak szöllők vannak, hanem háztulajdonosok is, akik számára fontos, hogy könnyebben a városba jussanak, ezért szükséges az utcanyitás.
Egy vallási emlék, ami időtlen idők óta tájékozódási pont, eligazodási lehetőség, remény és otthonosságérzés.
De ugyanebben a könyvben elolvasható a Nepomuki Szent János-szobrok története is, a címoldalon éppen a noszai látható, félrebillent fejjel, a ládagyári zsilipnél tartja kezében a kanyarba fordulók sorsát, a Ludasi-tó történetét, a szabadkai Tüskevár-világ minden rezzenését. Egy város, aminek nincs folyója, tavaiban a szenny kavarog, e könyv által úgy őrizheti a Nepomuki-szobrokat, mint a lehetőséget egy másmilyen életre, amiből persze nem lehet semmi, hiszen amit elrontottunk, elrontottak, azt a környezetvédők már nem hozhatják helyre, de a próbálkozásnak, az összefogó és vigyázó erőnek nem szabad feladnia, amiként a titkosabb, kisközösségi történeteket sem adhatjuk fel.
Ettől különös és becses Csúszó Dezső könyve. A rejtett kincsek, az elmondható mellett megbúvó közös emlékezet szép példája, egy város másik térképe, az, amelyiket a polgárok rajzoltak hitük, ragaszkodásuk szerint.
Lovas Ildikó
