Fekete J. József: Ami átjön

Fekete-játékszabályok non-stop

     Évek óta sokan várják/várjuk a Kilátóban, hogy Fekete J. József szűrűjén melyik kötet, melyik szöveg hogyan jön át, hogy az adott hálógondolkodásból melyik darabka emelkedik ki. 2010-re összeállt egy újabb műfaj- és régióközi válogatás: az Ami átjön. A könyv a szabadkai Életjelnél jön ki, mint valaha a Próbafüzet II.¹ Folytatható az igekötők játéka azzal, hogy noha a Próbafüzet II. korai, ha úgy tetszik, „fegyelmezettebb” kötet, a kritikusi reflexiók és önreflexiók már ezzel a régebbi kötettel bejöttek, beférkőztek az olvasó tudatába. Fenyvesi Ottó kötete² például az „elmenés” és a „maradás” szövevényes értékviszonyát, a Sáfrány-napló³ pedig a reprezentáció problémáját helyezte át saját olvasói stratégiánkba. Ezekre a Fekete-kritikákra, az esszéisztikus megközelítésekre még bő másfél évtizednyi távlatból is emlékezhet az olvasó. A magyar irodalom történetei viszont „a margó vándorai”⁴ között említi meg Fekete J. Józsefet, az Új Symposion Sziveri János által irányított csapatának tagjaként.

     Ha a „kritikus evolúcióját” vesszük fegyelembe, akkor megfontolható az, amit Fekete J. József a kritikus hallgatásáról megerősített. „A kritikus akkor is hallatja szavát – írja Fekete J. –, ha hallgat. Azáltal is véleményt nyilvánít egy-egy műalkotásról, ha nem beszél róla. Sokszor beszédesebb a hallgatás annál, mint ami elmondásra érdemes lenne. Ugyanakkor minél többet tud a szakmájáról, minél alaposabb ismereteket szerez a témájáról, annál inkább hallgataggá és alázatossá válik. Nem némul el, hanem regisztert vált, és az olvasást az (ön)megértés aktusaként tételezve az értékelés szándékát a megértés szándékára cserélve, konkrét művek kapcsán beszél az irodalomról. A kritika másodlagos műfaja felől a primér irodalom felé fordul, leginkább az esszé köztes műfaját választván, és gondolkodó lényének önkifejezési módot találván, szemben a (lap)kritika napi időszerűségéből fakadó efemerségével.”⁵ A levezetett folyamatot Fekete J. József evolúciónak tekinti, és Mózes Attila gondolataival vitatkozva a „kis irodalmak” kritika-diskurzusát veszi szemügyre.

     Az Ami átjön ún. „Magyar olvasókönyv”, amely „szellemi élményeket” ereszt át, és mindezt „rendteremtés nélkül” teszi. Persze a rend sokféleképpen interpretálható, de a kritikus, az esszé-, a tanulmányíró stb. nem akar okvetlenül rendet tenni, értékhierarchiát felállítani, tanárosan tanítani. A könyv szerzője inkább szeret a kereten kívül, a margón szabadon evickélni, bevezető gondolatokat „kifundálni”, alakulástörténeteket összefűzni, „személyes megszólalásra hangolódni”, néha nosztalgiázni, metaforákat alkotni, gyakran iróniával vagy spontán reagálással élni, illetve a kritikusi szerepkör átértelmezésére, azaz olyan utakra és beszédpozíciókra vállalkozni, amelyekre a vizsgált művek esetében érzékenyen reflektál(hat).

     Az ezredfordulón keletkezett olvasókönyvek célja térségünk megkérdőjelezett hagyományának bizonyítása volt, ez a Magyar olvasókönyv a kívüliség és a kaland pozícióját nyomatékosítja. Elek Tibor kritikusi habitusa valamiféle modellnek is tekinthető, ebben az értelemben a kritikaírás írói tevékenységként definiálható, valamint kiemelhető a többféle kánon együttes működésének szemléletmódja. A „kritikusi habitus” az értelmező kísérletekben egymás mellett vagy hálószerűen működteti az irodalomelméleti iskolák tapasztalatait, és a személyesség szempontját ugyancsak előtérbe helyezi. Fekete J. József kritikusi habitusáról is elmondható mindaz, amit ő mások kapcsán kifejtett: „A kritikaírás ugyanis írói tevékenység (…), vagyis önmagáért való foglalatosság, de mégsem művészet, s bár az irodalomtudomány elméleti módszereit, felismeréseit, eredményeit hasznosítja, természetesen a célközönség által fogyasztható nyelvre transzponálja azok tapasztalatait, mégsem tudomány, és végső soron nem is esszé, ugyanis annál jobban összpontosító, kevésbé személyes, tárgyszerű és feszesebb. A kritika a művészetről való, a művészettel párbeszédet folytató, annak értelmezését, jelentését kereső vagy adó írói tevékenység, amelynek többszörös meghatározottságát és megalapozottságát, illetve karakteres személyességét maga a kritikusi habitus határozza meg…”⁶ A kritikusi habitus legfőbb jegye tehát a köztesség. A metapozíció lehetővé teszi a sodródást, a kibillenést, a néha megmosolyogtató olvasói kalandra késztető „elrugaszkodó” beszédmódot, a határmezsgyék bejárását, valamint az olyan személyes felvezetéseket, mint például, hogy a Noran Kiadó kedveli drMáriást, mert immár x-edik kötetével rukkol elő.

     Fekete J. József integrált, sokszólamú „olvasókönyvében” az egybefonódások rendetlen rendje, a szerzők által összefüggő ciklikusság készteti az olvasót valamiféle áttekintésre, ugyanakkor arra is, hogy eldöntse, számára ezekből a „füzérekből” és regionális átjárhatóságból mi hatol át. Érdemes-e például Balázs Attila nyúltörténelméhez visszanyúlni ahhoz, hogy a Kinek Észak, kinek Dél évszámokkal tűzdelt „embertörténelmi” regényét mint „legkomplexebb módozatot” értelmezze? A Balázs-regények nézőpontjából pedig hogyan viszonyulhat a befogadó a látszólag töredékes, ám mégis a folyamatos mesemondásról és az én által megtapasztalt „világszeletekről” újabb bizonyságot tevő Világsarok non-stop című zEtna-kiadványhoz? Ha pedig a kritikus a tudomány, a szakirodalom térképén is biztonsággal tájékozódik, akkor ez mennyiben változtatja meg személyes látásmódját és regényinterpretációját? Milyen önéletrajzi betüremkedés érvényesül a nyúlnézőponttól az embernézőpontig terjedő regényekben az eddigi Balázs-opusban? A felmerülő kérdések Bálint Péter, Bánki Éva, Danyi Zoltán vagy éppen drMáriás szempontjából szintén rendkívül változatosak, a dinamikus egybeformálódások újraolvasásra, az egyéni észrevételek felülírására motiválnak. Nem lehet nem észrevenni a régi szerelmet, a Szentkuthy-szövegvilág mozgató, orientációs erejét, Bálint Péter neve szintén Szentkuthy vonatkozásában válik kiemelkedővé a kötetben. Herceg János életműve, az avantgárd kapcsolatok, a nyugat-bácskai kontextus ugyancsak kihagyhatatlan ebből a kritikusi látásmódból.

     A Fekete-kritikák (Fekete-esszék?) olvasója elsősorban arra összpontosít, hogy a szerző a primér szövegek kapcsán miként beszél az irodalomról és hogyan diagnosztizálja a hiány-tüneteket, ugyanakkor érdekli mindaz, ami a kulisszák, a trükkösen csavart gondolatok mögül átjön.

                                                                                                                                              Hózsa Éva