Garay Béla: Magyar műkedvelők az őrhelyen
Fehéren feketén
Évre száznegyven esztendővel ezelőtt jött létre Szabadkán a mai napig is létező, aktív Népkör, amely évtizedeken át, elsősorban a két világháború között a vajdasági magyar színjátszás őrhelye volt, ahogy ezt néhány nagy lélegzetű tanulmány és a Népkör működését bemutató krónika is tanúsítja. Ezt a sort egészíti ki Garay Béla 1971-ben írt, de csak a közelmúltban Magyar műkedvelők az őrhelyen (Életjel) címmel megjelent Népkör-története. Garay Béla 1924-től – amikor is feladva hivatásos magyar vidéki színész státusát visszatért szülővárosába – 1941-ig volt a Népkör meghatározó egyénisége, előadásainak rendezője és számos darab főszereplője. Akkor, amikor a jugoszláv hatalom felszámolta az eladdig egy évszázados múlttal rendelkező szabadkai hivatásos magyar színházi életet, a Népkör vállalta fel ennek műkedvelő szinten történő folyatását, fenntartását. S bár Garay 1945 után, lévén a szabadkai Népszínház rendezője, már csak többnyire külső figyelője volt a népköri műkedvelésnek, most megjelent krónikájában ezeket az évtizedeket is bőségesen dokumentálja.
Ki érdekel(het) egy ilyen kiadvány?
Ha nem is sokakat (háromszáz példányban jelent meg!), azokat mindenképpen, akik maguk is részesei voltak a népköri életnek, és természetesen örömmel veszik kézbe a múltjukat őrző, akár családi ereklyének is tekinthető kiadványt. S meg is érdemlik, hogy nevük ilyen formában fennmaradjon. Azok számára viszont, akik szakmai indíttatásból érdeklődnek művelődési életünk, s ezen belül színjátszásunk múltja iránt, minden bizonnyal érdeklődéssel bír ez a valóban alapos dokumentum.
Az ötvenkét év krónikáját tartalmazó kiadványból megtudhatjuk, hogy a Népkör a két világháború közötti és az 1945 utáni története jellegét tekintve különbözött. Előbb a megszűntetett magyar színjátszás túlélését szolgálta, nem mentesülve olykor a betiltástól sem, utóbb a Népszínház árnyékába kerülve viszont a műkedveléssel együtt már afféle munkásegyetemi jellegű ismeretterjesztő feladatokat is vállalnia kellett, egyebek mellett a szövetkezetek átszervezésének kérdésétől, a válásproblémáktól Liszt Ferenc élettörténetének ismertetésén a sport és egészség összefüggését taglaló előadáson át az irodalmi élőújságok és vetélkedők szervezéséig is. A Népkör mindkét időszakban a népszerű közérdeklődést szolgálta, népszínműveivel, nótaestjeivel és operettjeivel éppen úgy, mint ismeretterjesztő előadásaival és irodalmi rendezvényeivel.
Ugyanakkor az is kiderül Garay Béla poszthumusz könyvéből, hogy a Népkörnek a jó értelembe vett populista tevékenység során olykor a legmagasabb igényeket kielégítő pillanatai is voltak. Ilyen volt, amikor 1928-ban az Ibsen-évforduló kapcsán műsorra tűzték a Kísérteteket, s az előadás előtt Szenteleky Kornél beszélt az íróról. Vagy hogy nem sokkal a költő halála után, 1937 áprilisában Kosztolányi-estet tartottak, ahol a rokon Jász Dezső tartott előadást és az est szenzációjaként Csáth Géza Kosztolányi-verseinek megzenésítése hangzott el. De volt Kosztolányi-műsor 1943-ban, majd húsz évvel később, 1957-ben pedig bemutatták az Édes Anna színpadi változatát. S talán az is érdekes Kosztolányi-adalék, hogy a költő húga volt a népköri mesedélutánok szervezője. Az 1945 utáni időszak külön figyelmet érdemlő eseményei a szinte évi rendszerességgel tartott vajdasági irodalmi estek, színházi vonatkozásban pedig a Krleža-bemutató (Agónia), valamint a Miller-, a Frisch- vagy a Wilder-premier. Ez utóbbiak jelzik a népszínmű/operett-műsort felváltani próbáló modernebb törekvéseket is. Ez a szándék egyben utal arra a Népkörrel kapcsolatos, de az egész vajdasági magyar műkedvelő színházjátszás tekintetében fontos általános kérdésre: mennyire tudott lépést tartani a korszerű igényekkel, s mennyire ragad le az egykor szükséges, de idővel elavult műsorpolitikánál és stílusnál. Aki arra vállalkozik, hogy egyszer feldolgozza a vajdasági magyar színházi amatőrizmust, az fontos adalékot talál ebben a kötetben, mind az előadott darabok vonatkozásában, mind pedig a műkedvelés elvi vitáit idéző részletekben.
Mindenképpen szép kiadói vállalkozás jó négy évtized után kiadni Garay Béla kéziratát, kár azonban, hogy a kiadvány nem foglalkozik a kézirat sorsával, miért „nem akadt kiadója” 1971-ben, s azóta sem. Továbbá, hogy a szerkesztés nélkülözi a témára vonatkozó szakirodalmat, sőt az sem ártott volna, ha a krónikát hosszabb tanulmány követi a népköri színjátszásról, illetve, ha a műsor, a szerzők és a fellépők mutatói tartalmazzák a visszakeresést segítő oldalszámokat. Mindezzel sokat nyert volna ez a különben hézagpótló művelődéstörténeti kiadvány.
Gerold László (Vajdaság Ma)
Egy rendhagyó kiadvány
A napokban az Életjel kiadásában megjelent Garay Béla Magyar műkedvelők az őrhelyen című 300 oldalas műve, visszaemlékezése. A figyelemreméltó és véleményem szerint rendhagyó kiadvány, mely a szabadkai Népkör megalapításának 100. évfordulója alkalmából kerül az olvasó asztalára, a rangos intézmény műkedvelő színjátszásának több mint fél évszázados történetét öleli fel.
Amikor a kiadvány rendhagyó voltát említem, akkor mindenekelőtt az előzményekre gondolok. A szerző, Garay Béla ugyanis a hatvanas évek derekán gyűjtötte össze a színjátszó társulatokkal (az egymást követő társulatokra gondolok) kapcsolatos adatokat, ismereteket, amelyek alapján megírta a Népkör színjátszásának históriáját. Megvolt tehát a kézirat, csak éppen a kiadó hiányzott. Nyilvánvaló a kérdés, hogy tulajdonképpen mi volt az oka annak, hogy Garay Béla kézirata csak most, több mint 40 esztendő után talált kiadóra. Nem könnyű rá válaszolni. Valószínűleg a műkedvelő színjátszás megítélésével volt baj! Sokan úgy gondolták, hogy ennek a mozgalomnak nincs jelentősége, súlya művelődési életünkben, hogy szerepével nem érdemes foglalkozni. S persze az ilyen viszonyulás elriasztotta a kiadókat. A kézirat azonban megmaradt, ,,túlélte” a mögöttünk maradt évtizedeket, hála persze mindenekelőtt Garay Béla örököseinek, különösen a dédunokának, Godányi Csabának. S ugyancsak köszönet illeti Dévaváriné Beszédes Valériát, hogy az Életjel Könyvek sorozatában helyet adott Garay Béla művének, a Magyar műkedvelők az őrhelyen címűnek.
Gyakran hangoztatom, hogy a színjátszó mozgalomnak közösség-összetartó ereje van. S most, hogy átlapoztam a szabadkai Népkör színjátszásának fél évszázadáról szóló kiadványt, úgy vélem, hogy ez több évtizedes tevékenység de még mennyire, hogy igazolja állításomat.
Szerzőnk a népkörbeli tevékenységnek az 1919-től az 1971-ig tartó időszakát dolgozta fel. Az általa összegyűjtött adatok, naplószerű feljegyzések, a korabeli sajtóból átvett idézetek hiteles képet adnak egy szerteágazó, igen színvonalas tevékenységről, melyről csak az elismerés hangján szólhatunk.
Időzzünk el most kicsit az első adatnál, mely az 1919-es esztendőbe visz bennünket vissza: ,,...Síri csend ült a városokon, a falvakon. Idegen melódiákat dúdolt az őszi szél, idegen léptek kopogtak az ereszek alatt. A világot jelentő deszkák már nem jelentettek világot (...) elmentek a színészek és itt nem volt már senki és semmi, csak bánat és szomorúság, és könny!” A kisebbségi sorsba kényszerítettek fájdalmas kiábrándultsága hallik ki ezekből a sorokból, hogy aztán a következő sorokban már ezt olvashassuk: ,,És akkor (...) mint valamikor réges-régen, újra felült az ekhós szekérre néhány fiatalember, néhány fiatal lány, és elindultak, csak azért is virágos kedvvel, virágot ültetni. Így ragyogott fel az első szivárvány a bácskai égen...”! És 1919 húsvéthétfőjén egy lelkes kis csoport Vidám kabaréestet rendezett! A Népkör színpadán, ott, ahonnan száműzték, száműzni szerették volna a magyar szavaknak, az anyanyelvünknek a csodálatos muzsikáját!
Rendkívüli jelentősége volt ennek az eseménynek, dátumnak, 1919 húsvéthétfőjének. Jelképes üzenete, amely nem maradt visszhang nélkül. Mind többen és többen csatlakoztak a csoporthoz, úgyhogy lassan társulattá kovácsolódtak. Garay Béla, aki egyébként 1924-től a Népkör színjátszó társulatát irányította, naplószerű feljegyzéseiben nemcsak puszta adatokat közöl (a bemutatókra vonatkozó címszavakat, a szereplők felsorolását, a rendezőkét, a sajtóvisszhangot), hanem az együttes fokozatos, de igen erőteljes fejlődéséről is szól, megemlítve, hogy azt mindenekelőtt a szakmai ismeretek iránti érdeklődése, befogadóképessége határozta meg. És nem feledkezik meg azokról az igen tehetséges színészekről sem, akik ebben a csapatban kezdték pályafutásukat, és akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy ez a színtársulat nagyon hamar kiérdemelhette volna a hivatásos jelzőt. Hogy kik voltak ezek a tehetséges színészek? Raczkó Ilus, Pataki László, Sántha Sándor, Balázs Janka, Mamuzsich István, Németh Rudolf, Pálfi Margit, hogy csak néhányukat említsem. A későbbiek folyamán, első hivatásos színházunk hőskorában, ezek a színészek meghatározó szerepet játszottak.
Természetesen az így felerősödött, immáron érett társulat, a komolyabb színpadi feladatokra is vállalkozhatott már. Ez pedig módosította a Népkör színjátszóinak a műsorpolitikáját. A főleg könnyű, szórakoztató zenés vígjátékokon és operetteken kívül színművek és drámák is szerepeltek a műsorán. S hogy ez így volt, azt magam is bizonyíthatom. Több mint hatvan évvel ezelőtt alkalmam volt látni a Népkör színjátszó társulatának egyik kiváló előadását, Miroslav Krleža Haláltusa (Agónia) című ismert drámáját. De én ezt az előadást nem a Népkör színpadán láttam, hanem a Dráva-szögben, Hercegszöllősön, és ez ugyebár azt is jelenti, hogy ez a társulat nemcsak Szabadkáé, a Vajdaságé, hanem a délvidéki magyarságé is volt.
Nehéz, válságos időben tették a dolgukat ezek a színjátszók. S ez az igen jelentős kiadvány (melynek szövegét Molnár Krekity Olga gondozta nagy-nagy hozzáértéssel) olyan piedesztálra emeli a szabadkai Népkör színjátszó társulatát, amilyet már rég megérdemelt volna!
Faragó Árpád (Hét Nap)
Népkör
Számomra az elmúlt, 2012-es év során idehaza megjelent könyvek között a legizgalmasabb kétségtelenül Garay Béla, a szabadkai Népkör történetéről írt Magyar műkedvelők az őrhelyen című kötete volt, amely az Életjel kiadásában jelent meg. Igazi varázsát a könyvnek a vallomásjellege adja, hiszen Garay Béla a történet részvevőjeként ugyan szigorúan dokumentálva, mégis a személyes élményektől áthatva írta meg a patinás intézmény 1919–1944 és 1945–1972 közötti hányatott sorsának eseményeit. És ez különösen fontos a délvidéki magyarság két világháború közötti – kellő mélységében és részleteiben mindmáig feltáratlan – története szempontjából. Vajon mit mond a kisebbségi magyar művelődési élet egyik meghatározó alakja, szervezője arról a korról, amelyről a legfontosabb ismereteit hetven év múltán is Szenteleky Kornél leveleiből és Herceg János emlékezéseiből meríthet az olvasó? Valóban mindent – közösséget, kultúrát és irodalmat – újra kellett teremteni ezen a vidéken, vagy sikerült a múltból átmenteni a közösség megőrzésre érdemes értékeit? Garay Béla szavai szerint 1920 után: „Itt nem maradt más, csak néhány politizáló ügyvéd, itt nem maradt egyetlen író sem; innen elment minden hivatásos színész, minden muzsikus; elment a tanítók java része, és itt nem maradt egy tömbben olyan tradícióktól és ősi kultúráktól megszentelt magyarság sem, mint például Erdélyben. Szegény, kihasznált zsellérnép volt a bácskai magyarság nagyobb része. A városokban kisiparosok, kistisztviselők, néhány orvos, néhány ügyvéd: ez volt minden, ez volt a mag, ez volt az új idők kezdete.” De ha így lett volna, kivel építhetett volna Garay Béla a megmaradáshoz nemzeti öntudatot? Milyen seregletnek állhatott volna az élére, hogy helytállást üzenjen a magukra maradottaknak?
A szabadkai Népkör színpadán 1919 húsvét hétfőjén lelkes kis csoport bemutatta a Vidám kabaréest című összeállítást, s bár nem volt különösebb ok a derűre, a társulat ezzel a túlélésbe vetett hitét kívánta jelezni. Többszöri újrakezdési kísérlet után az első igazán sikeres rendezvénye az 1923. január 6-án megtartott, Petőfi Sándor születésének 100. évfordulójára rendezett emlékest volt, ami után úgy tűnt, a délszláv állam értelmetlen szigora mellett is lesz némi lehetőség a magyar kultúra és hagyomány ápolására, ám a hatósági tiltások sora hamarosan szertefoszlatta az oktondi reményeket. Ám minden tiltás, erőszakos fellépés és rendőrségi zaklatás ellenére a Népkör – majd 1934 után a helyébe lépő Magyar Olvasókör – otthona volt a szép és okos magyar szónak, falai között a magyar nemzeti irodalom legszebb alkotásai formálták közösséggé a szabadkai magyarságot. Mi több, Garay Béla úgy vélte, a Népkör tevékenysége az egész magyarságot magával ragadta, a tágabb régió számára is példát adott a helytállás tekintetében. „Nem szórakozni, sorsot vállalni jöttek össze a nézők és a színészek, szomorú kisebbségi sorsot” – írta a kötet szerzője, aki a vidéki kirándulásokra, a falusi és a tanyai fellépésekre is nagy-nagy szeretettel emlékezett, rámutatva, hogy az elhagyatott közösség tagjai csak a színpadi előadásokban és a dalokban lehettek részesei, munkásai és gyermekei „a nagy magyar családnak”. A szabadkai műkedvelők küldetést vállaltak akkor is, amikor 1937. április 29-én a város nagy szülöttjének emlékére megrendezték azt a feledhetetlen Kosztolányi-estet, amelyen a szavalatok a család eredeti bútorai között hangzottak el, dr. Brenner József nyugalmazott városi főügyész, Csáth Géza édesapja pedig a fia Kosztolányi-dalainak féltve őrzött kottáit bocsátotta az előadó művészek rendelkezésére. Küldetést teljesített Kosztolányi Mariska is, amikor mesedélutánokat rendezett a magyar gyerekeknek, melyek során még a Ludas Matyit is színre vitték. És küldetés volt az is, amikor a bácskai és a bánsági magyar írók – Csuka Zoltán, Fekete Lajos, Csuka János, Cziráky Imre, Dudás Kálmán, Majtényi Mihály és sokan mások – bemutatkozási lehetőséget kaptak a szabadkai pódiumon. 1939. január 28-án azután már sor kerülhetett a Magyar Olvasókör Dalárdája népdalestjére is, melynek során tárogató kíséretében kurucdalokat is előadtak, úgy, hogy az a meghívott szerb és bunyevác dalárda tagjainak sorában is tetszést aratott. Hát persze, hogy Garay Béla társasága sem a semmiből kezdte a közösségépítést, támaszuk és fogódzójuk a magyar nemzeti hagyomány volt.
Mák Ferenc
