Herceg János: Viharban; Tó mellett város

Herceg János első könyvei

     Két könyvet olvastam el, mindkettőt újraolvastam. Az újraolvasás különös olvasói élmény. Régi olvasói tapasztalatok ellenőrzését, távoli olvasásélmények felidézését, ugyanakkor olvasói tapasztalatok és kritikai ítéletek revízióját is jelentheti. Van is az újraolvasásnak teóriája, talán nem is kell rá hivatkozni, csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a másodszori, esetleg a sokadszori újraolvasás mindig új dimenzióit mutatja meg a könyveknek, és – ezt sem árt szem előtt tartani – sohasem lehet tudni, hogy hányadik olvasás az igazi olvasás. Nincs arra bizonyíték, hogy mindig a későbbi az igazi; nem is kell ilyen bizonyítékok után kutatni az olvasás világában.

      Herceg János Viharban című novelláskötetét és a Tó mellett város című első regényét olvastam újra. Mindkét könyv hasonmás kiadásban jelent meg Herceg János születésének századik évfordulójára. A novelláskötet az Életjel Könyvek 130. darabjaként, a regény a Forum Könyvkiadó gondozásában. Az elsőhöz Toldi Éva írt utószót, a másodikhoz Hász-Fehér Katalin. Van abban némi kiadói meggondolás, hogy az író születésének évfordulójára két első könyvét adják ki újra, mégpedig az első kiadással azonos alakban. Az első kiadásoknak van varázsa, és évfordulók alkalmával kiadók rájátszhatnak erre a varázslatra. De valamennyi fanyarsággal is tudomásul vehető a két kiadó szándéka. Igaz a Forum A Gerard írójáról címen kiadott egy tanulmány- és cikkgyűjteményt is a centenáriumra, mégis úgy tűnik, irodalmi életünk nem igazán tudott mit kezdeni az évfordulóval. Itt-ott megemlékeztek az íróról, tanácskozást is tartottak munkásságáról, mégsem tűnik ez elégnek, hiszen Herceg János életművében a vajdasági magyar irodalom talán legerőteljesebb vonulatát ismerhetjük fel, életrajzában és személyiségében pedig az egyik legkövetkezetesebb elkötelezettjét tisztelhetjük a szülőföldnek, ezzel együtt a kisebbségi éltmódnak. Közhely ma azt mondani, hogy Herceg János a vajdasági magyar irodalom mindenese volt, regényt írt, és elbeszéléseket, cikket és tanulmányt, jegyzetet és tárcát, riportot és kommentárt, kritikát is, meg emlékiratot. Alig van még egy írója a mi irodalmunknak, aki ilyen következetességgel vállalta volna egy vidék múltját és jelenét, aki ilyen kitartóan képviselte volna a tenni akarást, és aki ezzel együtt alárendelte volna szépírói tehetségét a napi feladatoknak és vállalkozásoknak.
    Pedig Herceg János szépírónak indult, novelláskötettel 1933-ban és regénnyel 1937-ben. Novelláskötetéhez Szenteleky Kornél írt méltányoló és elismerő előszót. Érdemes itt most az előszónak néhány mondatát idézni: „Egy ígéretes, fiatal író indul útnak ezzel a kötettel. Nem akarok jósolgatni – írja Szenteleky –, de rá kell mutatnom arra, hogy Herceg János írói felkészültségével, írásainak belső, formát feszítő erejével szokatlanul gazdag jelenség a mi írói tehetségekben szűkölködő Bácskánkban. Ezért nagy és jogos bizakodással nézzük elindulását, amint biztos, kemény léptekkel megy a holnap felé. Van egy flamand mese, amelyben a Napba induló vándor távolodó, hegyre kúszó alakja egyre nagyobb lesz. Erős a meggyőződésünk, hogy Herceg János is hamarosan kiemelkedik a rónák poros síkjából és szélesebb horizontok nyílnak meg előtte.” A kezdő írónak kijáró megbecsülés hallatszik ki Szenteleky elismerő és biztató szavaiból. Szenteleky akkor az író jövőjét jósolta, és nem árt most hangsúlyozni, hogy jóslata bevált; Herceg János életművével valóban kiemelkedett „a rónák poros síkjából”, mégpedig nem úgy, hogy elhagyta volna a „poros” síkot, hanem úgy hogy vállalta a „poros” síkot történelmével, esetlegességeivel, drámáival együtt. Kísérlete, hogy elhagyja ezt a vidéket, paradox módon sikerrel járt, hiszen éppen a néhány éves távollét, az első regény, a Tó mellett város irodalmi sikere vezette vissza indulásának világába és helyszíneire.
      Szenteleky biztató szavainak van még egy vonatkozása. A harmincas évek elején, de a korábbi években is Szenteleky az irodalomalapítás gondjaival küszködik, gyűjteményes köteteket ad közre, lapalapítással foglalkozik, és maga köré gyűjti az „írói tehetségekben szűkölködő Bácskában” az írni tudókat, mindenkit, akiben a tehetség szikráját véli felfedezni, holott őt magát irodalmi tájékozottsága és felkészültsége arra ösztönözhetné, seperjen le az asztalról minden kezdő próbálkozást, vidékies megnyilatkozást, minden irodalmi műkedvelést. Herceg János első novelláiban a maga irodalmi ízlését kielégítő, irodalmi tájékozottságának holdudvarába eső kezdeményezést ismerhetett meg, s nyilván ezért az elismerő szavak. Két nyomós oka volt Szentelekynek arra, hogy a fiatal Herceget írásra ösztönözze. Részint a korai novellákban felismert értékhorizont, részint pedig az irodalom alapításának és megszervezésének szándéka. Vagyis Szenteleky másként olvasta a kezdő Herceg János korai novelláit, mint ahogyan néhány évtizeddel később, száz évvel az író születése után, a kései olvasó olvashatja ugyanazokat az írásokat. Akkor valami elkezdődött Herceg János életében, most a lezárult életmű, a közismertté vált írói életrajz első állomásaként az írói életút későbbi alakulásának visszfényében jelennek meg ezek az írások, és éppen ezért nyilván mást is mondanak, más megvilágításban mutatják meg magukat. Mit olvashat ki a Herceg Jánost ismerő kései olvasó a korai novellákból?
      Bori Imre irodalomtörténetében azt állítja, hogy Herceg első kötetének novelláit „ma is legjobb írásai közé sorolhat(j)uk”, mert bennük „már ekkor kifejezésre jut Herceg János legdöntőbb élménye, amely évtizedekre érvényes módon megszabta szemléletét”. Az író „legdöntőbb élménye” pedig Bori szerint abban mutatkozik meg, hogy „az ember életét titokzatos hatalmak uralják”, és hogy az ember ezeknek a hatalmaknak a kiszolgáltatottja, minthogy „démonokként trónolnak benne és felette”. Majd az irodalomtörténész hozzáteszi: „E korszakának van egy állandó novellahőse is: Kekez Tuna, akiről legsikerültebb novelláit írja.” A mai olvasó, még ha a kései novellák ismeretében fenntartással fogadja is Bori Imre állítását, hogy a Viharban írásai az író „legjobb írásai közé” sorolhatók, abban mindenképpen egyetérthet az irodalomtörténet írójával, hogy Herceg korai műveinek világát démonok uralják, hogy írásai mind sorra víziók és álomképek, olyan látomások, amelyek majd Szirmai Károly – a kötet egyik értő kritikusa – novelláiban fogalmazódnak meg még erőteljesebben. Úgy látszik, irodalmunk kezdeteinek legjobb művei lidércekkel és démonokkal vannak teli, minthogy az írók úgy vélhették, a „poros síkból” éppen ezekkel a lényekkel lehet kimenekülni. A kötet első írásának mindjárt Őszi vízió a címe, és egy nyájat őrző lányt ábrázol, aki álmot lát. Álmában kiveszik a szívét, és hiába jár utána, nem szerezhet helyette másikat. Aztán felébred, és belátja, épp ideje, hogy beterelje a nyájat az akolba. Az álom leírásának hátterében, mintegy kontrasztként, paraszt szántja a földet, és éppen ez a kettősség, az álom és a valóság kettőssége teszi feszessé, jól megszerkesztetté, meggyőzővé is Herceg János novelláját. Kekez Tuna majd a Szülőföldem című novellában lép elő, „magyarra is lefordította a nevét: Kekezovics Antal”. Mellé szegődik Pálinka Ördög, akiről azt mondja Herceg, hogy „akinek ő a nyomába szegődött egyszer, vagy akivel csak kezet fogott, az el volt intézve arra az éjszakára”. Majd a kötet címadó novellájában a vihar érzékletes leírása talán nem is végződhet másként, mint az egykor szebb napokat megélt novellahős, a vénasszony, halálával. És így végig, az egész kötetben, álmok, látomások, lidércek, démonok, titkok meg a halál. Sűrű szövegű, kontrasztokat kedvelő, a történetet a vízió kedvéért feláldozó írások ezek, amelyek közül ma igazán meggyőzőnek a Kirándulás a nagyapámmal című hat, ahol a gyerek éli meg az egész életet keserves mulatozásba ölő felnőttek, a nagyapa világát.
       A Tó mellett város című regénye Herceg Jánosnak valamennyire más képet mutat. A regény vége felé itt is előjön Kekez Tuna és Pálinka Ördög, de nem olyan erőteljesen, mint a novellákban. A regény szokványos szerelmi történetet ad elő, s lényegében anekdotánál nem több, ám Herceg nyilván nem a történet kedvéért írta meg a regényt. Aligha lehetett vele az a szándéka, hogy egy vármegyei hivatalnok és egy szépasszony különös körülmények között lezajlott találkozásából kibontakozó, végül is szerencsésen révbe jutó szerelmi történetet adjon elő: a szépasszony elhagyja férjét, és a titkár új állomáshelyére utazik vele. Ennyi a történet, persze sok-sok kitérővel, az urak mulatozásainak, a pletykák terjedésének, barátságok születésének és elhalásának, a városi társadalom réteg-zettségének, nagy kártyacsatáknak és még nagyobb ivászatoknak a leírásával, meg aztán a tó, a Bélajama neve keletkezésének előadásával, a város jelenének ábrázolásával. Van tehát egy szerencsés véget érő szerelmi háromszög, a háromszög harmadik tagja persze pórul jár, s ezt rövid tárcában is elő lehetett volna adni, annál is inkább, mert hasonló történetekkel egykoron telve voltak vidéki városok, ám Herceg regénnyé bővítette a szerelmi háromszöget, s ismét, mint a Viharban kötet novelláiban, a kettős láttatás narratív eszközével élt. A pletyka szintjét látszólag alig meghaladó történetet adott elő, ám nem a történetmondás kedvéért, hanem azért, hogy a történet közvetítésével megteremthesse a vidéki város világát; nem igazán kedvére való világ ez, bár egyetlen pillanatra sem ítélkezik felette, hiszen nem irányregényt írt, inkább élt az enyhe irónia nyelvi fordulataival, és inkább törődött a hangulatok bemutatásával, ezért regényének fejezetei mind sorra nyitottak a líra felé, s ebben minden bizonnyal Krúdy Gyula volt mintaképe, aminthogy majd a kései novellák is Krúdyt idézve térnek vissza a Tó mellett város hangulatleírásaihoz, de egyben a regényben bemutatott hősök alakjaihoz és világához is.

     Ha a Viharban novellái alig visszhangoznak Herceg János öregkori elbeszéléseiben, a Tó mellett város éppen ellenkezőleg, Herceg kései elbeszélő művészete előképének tekinthető, s ennyiben éppen a kései művek tették igazán időtállóvá magát a regényt is.

Bányai János