Hózsa Éva: Csáth-allé (és kitérők)

Mozgások és elmozdulások

    Egy évtizeddel ezelőtt még úgy tűnhetett, hogy Hózsa Éva azon tudós irodalomértők mellé sorakozik majd fel, akik ún. „láthatatlan életművet” hoznak létre. Vagyis sokfelé és sokat publikálnak, szerkesztőként mások közlési lehetőségeit egyengetik, miközben nem tartják fontosnak, vagy nem találnak időt rá, hogy írásaikat kötetekbe rendezzék. Tény, hogy a medialitás jelenkori adottságai mellett avítt nézetnek tűnhet az írott életműt csupán kötetekben látni, ám azt is el kell ismerni, hogy az olvasó szemszögéből sokkal kényelmesebb könyvet kézben tartva ismerkedni a szerző munkáival, mint hazai és külföldi folyóiratközlései után kutakodni. Szerencsére megtörtént a fordulat, a huszonegyedik századba lépve Hózsa Éva már kötetekben is gondolkodik, négy remek munkája jelent meg eddig, 2009-ben egymást követően kettő is. A legutóbbi, a Csáth-allé (és kitérők) című éppen annak ékes bizonyítéka, hogy mekkora vétek a szerzői életmű darabjait szétszórva hagyni folyóiratok, gyűjteményes kiadványok lapjain, amikor egybegyűjtve nem csupán az alkotó munkásságának vonatkozó szakaszát teszik áttekinthetővé, hanem átláthatóvá válik általuk az író szemléletmódjának mozgása, kérdésfeltevésének dinamizmusa, érdeklődési körének fókuszálása, nyelve fogalmi megterheltségének nivellálódása – ez esetben az egyetlen tárgyra, Csáth Géza életművére összpontosító kritikusi, recenzensi, esszé- és tanulmányírói figyelem kitérőkkel árnyalt következetessége.

          Az irodalom periférikus jelenségei iránti érdeklődésem nyomán Hózsa Éva Csáth-allé (és kitérők) című kötetében számomra talán a Csáth-naplókkal foglalkozó, „Kábító vonzás”, lehúzott álarc, háborús trauma fejezet a legizgalmasabb. Maga a szerző is kihívást lát a napló műfajában, Mészöly Miklóst idézve több varázsjellegzetességet tulajdonít a naplónak, ami „Személyes, tiszteletlen, elfogult, szókimondó, frivol, rosszmájú, nagyvonalú, érzékeny, tárgyilagos, pletykás, bölcs, ostoba stb.” A napló műfaja iránti érdeklődése ellenére a Csáth-naplókat az életművön részben kívül eső szegmensként kezeli, úgy értékeli, hogy ezek a naplók belső használatra készültek, nem az irodalom iránt érdeklődők elé kívánta tárni őket a szerző, hanem terápiás hatást szándékozott általuk elérni, így Hózsa Éva nyíltan kimondja, hogy „Napjainkban nem szoktunk hozzá ehhez a leplezetlen szókimondáshoz. Olyan szöveg ez, amelyen Nádas [Péter] szerint nincs semmi szeretnivaló.” Attól függetlenül, hogy nem kell mindenkinek szeretnie egy-egy műalkotást, illetve esetünkben egy jószerével magánjellegű, de a szerzői életmű véráramába mégis beletartozó dokumentumot, Hózsa Éva megvizsgálja a naplók szövegét és leszögezi, hogy a följegyzések „egyéni élménybeszámolók”, amelyek Csáth Gézát egyre inkább a számadás felé terelték, ami a szerző szerint idővel a naplóíró legfőbb céljává is vált. Ami kétségtelenül igaz: a számadás, az elszámolás és az elszámoltatás kiemelten fontos szerepet játszott Csáth Géza életében. A mániás elszámoltató magánember szól ki Csáth háborús naplójából, amit aztán az író a művészlét terepére is kiterjeszt: „a háború után egy új leltározás és átértékelés fog végbemenni irodalmunkban”, jegyzi naplójába, jelezvén, hogy az értékválság kora az értékátalakulást szomjazza.

Hózsa Éva éles szemmel és pontos megfigyeléssel állapítja meg, hogy Csáth Géza számára rendkívül fontos volt a siker, úgy az irodalomban, mint a zenében és a magánéletben. Az óhajtott siker azonban beleütközött a morfinizmus buktatójába. Az áhított hírnév és csillogás helyét a kudarc, miként Hózsa Éva írja, a „hiába-élmény” tölti be. Csáth Géza naplójában küzd, harcol, de „egyedül és önmagával vívja legkegyetlenebb harcát”.  Hózsa Éva szerint Csáth háborús naplóinak bejegyzései a magánytól a magányig ívelnek, de a szerző ezen megállapításán belül különbséget tesz „a magányvágy, a művészi magány, és a kiiktatottság, a magára maradottság között”.

          A napló két legfontosabb pólusa a magány és a tehetetlenség. A magány Csáth szeretetéhségével rokonítható, míg tehetetlenségét a naplóíró az írás felé fordulás révén kívánja oldani, nem feltétlen sikerrel. Olykor már az is kiemelten nagy eredménynek tűnik számára, ha a naplójába sikerült feljegyzéseket tenni. De hol van még ettől az áhított szépirodalmi és zenei műalkotás, illetve az azokat övező siker.

          Hózsa Éva pontos és fontos észrevétele, hogy nem kell feltétlenül szeretnünk a magánember naplóját, de nem kell okvetlen túl nagy jelentőséget se tulajdonítanunk neki, mert tévútra vezethetnek a következtetések. A szerző ennek tudatában mérlegeli Csáth naplóit és leveleit, függetlenül attól, hogy szalonképesnek tarja-e a nem közönség elé szánt (ez bármely napló esetében erősen vitatható kérdés) magánjellegű feljegyzéseket, vagy éppen önmagukban érdektelennek is ítél(het)i őket, de mindig abból a szempontból vizsgálja azokat, hogy hozzátesznek-e valamit, és ha igen, mennyit tesznek hozzá az életműhöz. A mintegy húsz évet átívelő kutatásai során figyelemmel kísérhetően nivellálódik a marginális műfajuk iránti érzékenysége. Például a szakorvos dr. Brenner József elmeorvosi tanulmányait is az író Csáth Géza művei felől vizsgálja, és azonos gondolkodási módszert fedez fel az orvos esettanulmányai, meg az író kazuisztikai jellegű novellái között, miközben hangsúlyozza, hogy az orvosi tanulmányokat mégsem olvashatjuk szépirodalmi alkotásokként. Ugyanakkor az sem tagadható – fűzhetjük tovább Hózsa Éva gondolatát –, hogy az esettani tanulmányok, de tágabb értelemben a naplók és levelek sem egyebek, mint a műre készülődés idejének tárgyszerű lenyomatai.

          A tanulmánykötetnek egyik kiemelten izgalmas része a Naplóolvasó olvasónapló című, A leskelődés hangja alcímű fejezet, amelyben a szerző a naplóírás gyakorlata mellett a naplóírás elméletével is kiemelten foglalkozik, számba veszi a nyomatékos csomósodási pontokat: a műfaj megközelíthetőségét, a valóság és a fikció viszonyát, az önelbeszélő narratológiai pozícióját, a megképződő pszichikus teret, az önvizsgálat és a konfesszió egymásra utaló gesztusait, a monológ kínálta és egyben korlátozó nyelvi lehetőségeket…

          A szerző ötletgazdag és tényszerűen alátámasztott írásai közül igencsak fontosnak tartom a Nagyítások és impulzusok. Irodalmunk (kontextusra is kiterjedő) vizsgálódásai című szöveget, amiben egyebek közt kitér az őskeresésre, a követhető előd keresésére a jelenkori vajdasági magyar irodalomban. Azt már csak a szerző sokirányú téma-megközelítésének szemléltetéseként fűzöm hozzá, hogy például a szigorúan tematikus kötetbe kiválóan illeszkednek a műfordítás elméletével és gyakorlatával foglalkozó szövegek, vagy az „Irodalmi” karácsonyok című írás, ami egyaránt olvasható tágas horizontú esszéként és módszertani útbaigazításként.

          Hózsa Éva Csáth-allé (és kitérők) című kötete, annak ellenére, hogy nem monografikus szándékú, és hogy az írások középpontjában nem is mindig Csáth-mű áll, sokat elmond Csáth Gézáról, ugyanakkor a szerzőről is: szemlélteti az olvasót megszólító előadókészségével párosuló tájékozottságát és erudícióját, problémaérzékenységét, a sajátos nézőpontok fellelésének és súlypontozásának adottságát, a beemelés és a kívül hagyás bátorságát, az irodalmi jelenségeket kontextusba helyező szemlélésének, az azon belüli mozgások és elmozdulások megfigyelésének tehetségét.         

                                                                                                                                      Fekete J. József