Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága

Kontra Ferenc írói munkássága igen sokrétű, elismertsége mind német, mind magyar nyelvterületen jelentős, de ez már sztenderdnek számít a kortárs magyar szerzők esetében. Ennek a munkásságnak és elismertségnek, a próza- és regényíró recepciójának bemutatására tesz kísérletet Huszka Árpád összefoglaló munkája. Mindig érdekes egy olyan monográfiát olvasni, melynek témája egy kortárs szerző életműve, szerzője pedig egy generációval fiatalabb. Ennek egyik oka, hogy az ilyen jellegű, munkásságot összefoglaló alkotás már a jövőnek íródik. A fiatalok szemével tekintve az irodalomra könnyen kiderül, hogy mi lesz része a magyar irodalmi kánonnak. És Kontra Ferencnek mindenképpen ott a helye. Bár a könyv a szépírói munkásságával foglalkozni (kivétel a Kontra által írt irodalomtörténet, mely alapos munka, de némileg idegen ebben a környezetben, mely a szépirodalmi alkotások bemutatását ígéri), ki kell emelni irodalmi szerkesztői tevékenységét is, melyet magas szinten művelt, és mindig jó orra volt ahhoz, hogy felfedezzen fiatal szerzőket, és jó szíve volt ahhoz, hogy önzetlenül támogassa is a publikálásban őket.

Kosztolányi Dezső városában, Szabadkán az Életjel Kiadó gondozásában, összességben 300 példányban megjelenő kötet rendhagyó bevezetéssel indít, a lényeg azonban ezután következik. A szerző sorra, de mégsem kronológiai sorrendben járja be Kontra legfontosabb munkáit, miközben tetemes szakirodalmat vonultat fel ehhez segítségül. Koreai, magyar irodalommal foglalkozó, az ELTE-n végzett és a HUFS-on tanító tanárként és irodalmárként érdekesnek tartom, hogy Kontra Ferenc műveiben hasonló motívumok jelennek meg, mint a koreai szerzőkében. Míg például az amerikai irodalmat alapvetően az optimizmus jellemzi, addig a koreai és magyar irodalmat az érzelmek, ezen belül is a szomorúság és egyfajta hiányérzet. Ez a hiányérzet Kontra műveiben fakadhat abból is, hogy a szerző folyamatosan ingázik a valós világban és szövegeiben is, tudja, hogy mindig valamit el kell hagynia. Nem tud visszatérni. Mintha csak az otthonát keresné. Ilyen a Farkasok órája, 2003-ban megjelentetett regénye is. Több kritikus, például Bori Imre is a regényt Kosztolányi verseivel állítja párhuzamba.

Kontra Ferenc mintha folyamatos párbeszédet folytatna klasszikus magyar szerzőkkel. Így például a 2002-ben megjelentett A kastély kutyáiban számos referencia van Csáth Géza műveire – mutat rá Huszka Árpád. Hasonlóképpen izgalmas munka a Gimnazisták – Magyarország, elejétől fogva, mely szinten 2002-ben jelent meg. A regény egyfajta visszaemlékezés is, a közelmúlt, a rendszerváltás előtti társadalom nem túl pozitív látlelete. A recepciója is rendkívül pozitív volt, hiszen Márton László, Thimár Attila, de még a lengyel Inne Poludnie is elismerően írt róla. Ezen ponton érdemes egy pillanatra megállni, és méltatni a fiatal Huszka Árpád alaposságát, aki rendkívül széles regiszterű bibliográfiát készített, számtalan munkát elolvasott, és nem idegen előtte a kortárs irodalomelmélet sem. Végül ez alapján készített átfogó képet Kontra Ferenc alkotói teljesítményéről. Talán ennek fényében is jelentheti ki Huszka Árpád, hogy „az író sohasem egyedül publikál. Szokás azt is mondani, hogy a műveket elhelyezzük az időben, az elbeszéltek terében vagy éppen a kortársak között.” Ezen elmélet alátámasztja azt a sejtést, állítás, miszerint az alkotók gyakran párbeszédet folytatnak egymással vagy nagy elődeikkel.

Kontra Ferenc egyik legjelentősebb, és egyben korai munkája a Drávaszögi keresztek, melynek recepciója jelentős. Írt róla Kováts Zoltán, Bosnyák István, Fekete J. József, Mák Ferenc, Vajda Gábor, Utasi Csaba, Szabó Palócz Attila is. Érdekes és színvonalas a mód, ahogy Huszka Árpád bemutatja Kontra Ferenc munkásságát. A mindennapi olvasó egyrészt kedvet kap elolvasni munkát. (Bár feltételezhetjük, alapvetően nem ez volt az elsődleges szándék.) Másrészt, és ez a jelentősebb, a regények történetének összefoglalása mellett mindig képet kapunk a stílusról, szerkezetről, a magyar irodalom rendszerén belül elfoglalt helyről is. Ha kell, a szerző hosszan idéz, ha kell, összefoglal. Az ismertető szerint a művek értelmezései tehát nem időrendben, kronológiailag szerepelnek, hanem sokkal inkább témák, motívumok alapján. Hasonlóképpen, Kontra életműve idézetek és idézők rendszerében jelenik meg, ráadásul még ott vannak a különböző kulturális utalások is, melyek, bár néha távolinak tűnnek, mégis segítenek megérteni az írói opus sokszínűségét és jelentőségét.

(Életjel, Szabadka, 2015)

(Yoo Jinil irodalomtörténész, doktori értekezését az ELTE-n írta. A szöuli Hankuk University of Foreign Studies magyar tanszékének tanára. Korábban a Korean Association of Central&Eastern European and Balkan Studies munkatársa volt. Rendszeresen publikál tanulmányokat és tudománynépszerűsítő cikkeket koreai és magyar tudományos folyóiratokban. Kutatási területe a magyar irodalom, a közép-európai és koreai kulturális kapcsolatok.)

Yoo Jinil (Vár, 2016/4.)

Írók és olvasók

„Semmi sem lehet meglepőbb az életnél. Kivéve az írást. Kivéve az írást. Igen, természetesen, kivéve az egyetlen vigaszt, az írást” – így fejezi be regényét Orhan Pamuk. Akár mottó is lehetne Huszka Árpád művéhez, melynek tárgya és címe: Kontra Ferenc írói munkássága. A véletlen műve csupán, hogy a két könyv egymás után került a kezembe? Míg a Kontránál harminchárom évvel fiatalabb írót olvasom, arra gondolok: ez a két mű ugyanarról gondolkodik, egymás tükröződései folytonosan változó fénytörésben, és nem csupán azért, mert a maga módján monográfiát ír barátjáról Pamuk hőse is, miközben kutat utána.

Mit is tesz egy monográfiaíró? Gondolom, előbb elolvassa az összes művet az illető írótól. Azután nyomozni kezd. Ki mit mondott, írt róla vagy műveiről. Mit mondott az író magáról. Azon kívül, amit a könyveiben leírt? Fontos az? Annál többet, ami a művekben van, nem érdemes tudnunk. De a kíváncsiság és a megszállottság, ami szükséges ahhoz, hogy valaki monográfiát merészeljen írni, további kutatásokat igényel. Fényképeket kell átnézni, ami dokumentum az életről, nem csak látomás. És el kell olvasni az összes írót, akit a szerző említ. Meg kell hallgatni a zenét, amit hallgatott. Meg kell nézni a filmeket, amiket akkor nézett, amikor fontos volt élnie. Bizony. Azután meg a szereplések, a megzenésített versek, a színpadra került művek következnek. Így lesz élő egy életmű, ahogy szervesül az irodalomba, egy nemzet kultúrájába, és emlékezetébe.

A szerző mindezt megtette, vagy máshogy írta meg művét, nem tudom. Az biztos, hogy olyan művet írt Kontráról, ami nemhogy kielégítette volna, tovább csigázta kíváncsiságomat. Mehettem a könyvtárba, a könyvesboltba, kutathattam az interneten stb. A legtöbbet tette, amit egy monográfia elérhet: Adott nekem egy írót. Aki ezután már a társam lesz, várom az új könyveit, újraolvasom a régieket. Még a pluszfeladatoktól sem estem kétségbe. Fibonacci sor, számmisztika, rózsakeresztesek, délszláv háború stb. Olyan szálak fonódnak össze és válnak külön, majd ismét láthatóvá az új összefüggések fényében, hogy rabja leszek ennek a világnak, és elindulok az egyik mellékszálon. Mondjuk a kettős öngyilkosságok rejtélye, vagy Csáth Géza novellái felé. És utána kell néznem annak is, hogyan és hányféle összefüggésben kerülnek elő a rózsák: „Ott álltam a fűzfa alatt, a mécsbogárnyi fények kinyíltak, mint a rózsák egy éjszaka hirtelen.” ( A Fibonacci sor) Máshol a halott „vízbe hullt, mint egy rózsa.”. Vagy : „A vörös rózsák, ha elszáradnak is, megőrzik színüket, vagy a színük őrzi meg őket. Illatukat, amely ezekből a sorokból árad, a megőrzésből merítik, mert hiszen befejezhették volna pályájukat a rózsák a szemétdombon, ahol megannyian mások. Míg a rózsamúmiák örökké élnek valamiért. Vigyáz talán rájuk egy emlék. Egy korsóban is a rózsák élnek legtovább.” (A regőcei orvos)

Huszka Árpád olyan mesterien ír, hogy méltó párja az írónak, akinek nyomába szegődött, miközben soha nem tolakodik előtérbe, úgy adja át nekünk az ő Kontra-képét, hogy evidenciaként fogadjuk megállapításait. Egy példa a mesteri írásműből: „Az előző beemelés a szív peremén végződött. Furcsa mértani középpont. A sötétségre való kódoltság egyedül azzal gyógyítható, ha mindent átváltoztatunk, és kinevetjük a vérszívókat. Itt, Kontra esetében, betűkké transzformálódva.”

Kontra Ferenc nem is kaphatott volna szebb ajándékot egy olvasójától, mint ezt a rendkívüli empátiával és alapossággal megírt művet, mely mesze több mint a szokásos monográfiák. A rokonra talált ember ujjongása is benne van: ez az én íróm. És így továbbítja nekünk, tudatlanoknak. Itt egy olvasásra hívó író. A meggyőzés eszköze nem lehet más, mint a rengeteg idézet, olykor két-három oldal, de nemcsak Kontrát idézi, hanem bőségesen olvashatunk az irodalomértőktől, tudósoktól , kritikusoktól is, és örömmel konstatálhatjuk: Kontra igazán értő kritikusokra talált. Magyarországon nem ismerik annyian, mint Fejős Évát a Nők Lapjától, vagy egy éppen felkapott fiatal rappert, de ez csak a pillanatnyi látszat. Természetesen tudtam már, hogy Kontra Ferenc pótolhatatlan, szívszorító értékekkel gazdagítja folyamatosan a magyar irodalmat. De nagyon jó olvasni egymás után a pályatársak pontosabb megfogalmazásait: például Körösi Zoltánét: „Ez a prózanyelv az, ami képes a pusztuló néptöredék emlékeit és múltját egy hihetetlen sűrűségű regényben összefogni, és képes a műalkotás jelenvalóságát megteremteni. Azaz: Kontra Ferenc prózája –posztmodernen innen és túl – a magyar prózanyelv felelevenítve a történetmondás, az elbeszélés révén valahány filozofikus indíttatású műnél pontosabban beszél. Arról, hogy mi is a huszadik század végi ember létbevetettsége.” Vagy idézhetjük Kontrát: „A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.” (A firenzei ötvösmester) Huszka Árpád könyve alaposan túlfeszíti a monográfia műfajhatárait, miközben rendkívüli módon alig van szó az író irodalmon túli magánéletről. A magánélet feloldódik az irodalomban és a közös időben; amikor papírra kerül, átszellemül, és a pillanatnyi idő időtlenséggé válik.

És végül újra az a kérdés, ami a török regényírónál is: magam leszek-e életem főhőse, vagy nem sikerül azzá lennem. Végül is mitől lesz az ember az, aki? Mi fogja alakítani? A mese, amit a nagymamájától hallott, és a történetek, amiket meséltek neki. Könyvek, filmek, slágerek és antik mesterművek. A városok, ahol éltünk. Ahonnan menekülnünk kellett volna, és mégis maradtunk. A háborúk, amiket átéltünk. A halottak, akik a kezünk között haltak meg. Mind mi vagyunk. Azért vonulunk el néha nyom nélkül az emberek elől, hogy történeteket meséljünk egymásnak. A mi történeteinket, melyeket csak mi tudunk elmesélni, nem azokat, amelyeket annyira ránk akarnak erőltetni az újabb kori mozikban és regényekben.

Tóth Erzsébet (Székelyföld, 2016/6.)

A szövegfejtő

Huszka Árpád nevével eddig nem találkoztam – első kötetének hátlapja is csak annyit árul el róla, hogy 1983-ban született, és a hollandiai Eindhovenben él. Az internet mindössze két publikációját jegyzi, és a Kilátó (a vajdasági magyar napilap, a Magyar Szó kulturális melléklete) közölte őket, amelyet 2015 őszéig Kontra Ferenc szerkesztett. Az egyik egy kispróza, a másik pedig egy recenzió a Kontra Ferenc által összeállított Horvátország magyar irodalma című antológiáról. Huszka Árpád utóbbi írásában megjegyzi, hogy nem szokott könyvekről írni, ami meglepő annak fényében, hogy három évre rá, tavaly ősszel jelent meg a szerbiai Újvidéken élő íróról szóló, komoly és méltó kötete.

A Kontra Ferenc írói munkássága nemcsak Huszka Árpád első kötete, hanem az első részösszegző munka is Kontra Ferencről. Számomra fontos mozzanat, hogy egy fiatal szerző vállalkozott erre a feladatra, egyrészt, mert talán akkor hagyományozódik át igazán egy művészi teljesítmény, ha azt az elkövetkező nemzedék tekinti megkerülhetetlennek, és váltja be. Ezen túl a fiatalos frissesség az egész mű hangnemét, szemléletét is áthatja: noha a címe nem kelt nagy feltűnést, még vissza is rettentett kicsit, a bevezető azonban minden kétségemet feloldotta. Huszka Árpád a legtöbb hasonló műben kánonszerű ténykedést, elvárt elveknek való megfelelést és egzisztenciális függőséget lát, ezért a szembesíthetőséget ajánlja az elkövetkező oldalakon, és megjegyzi: „Bárcsak mások is hasonló alapossággal, egyetértve és vitatkozva, a művek alapján fejtenék ki véleményüket.” Ezzel, azt hiszem, minden lényegeset elmondott a kortárs magyar irodalom recepciójáról, ugyanakkor a maga célját is egyértelműen kijelölte.

A kötet erénye, hogy a szerző a Kontra Ferenc-i életmű minden egyes darabját detektívnagyítóval vizsgálta, akár mesekönyvről, akár a horvátországi magyar irodalmat áttekintő antológiáról legyen szó. Mert Huszka Árpád nem is igazán monográfus, sokkal inkább megszállott szövegfejtő. A megszállottság pedig talán azért is éledhetett fel benne, mert szinte az azonosulásig magába olvasztotta ez a prózavilág, amit számomra alátámaszt, hogy a szerző egészen úgy szólal meg, ahogyan Kontra Ferenc a könyveiben. A beszéd-, sőt, fejtésmódjának megvan az az ígérete, hogy egy írói világról szóló munka maga is művé váljék: Huszka Árpád nem „titoktalanítja”, aknázza ki Kontra Ferenc darabjait, hanem kellően aládúcolt vájatokat alakít ki azok mélyrétegeinek szemléltetésére. Más kérdés, hogy az esszészerű elemzések gyakran annyira besűrűsödnek, hogy számomra követhetetlenné vált a gondolatmenet, amihez hozzájárult, hogy a szerző nemegyszer összetett képekben fogalmaz, de a képei nem illeszkednek egymáshoz, így a kötetben számos túlterhelt és zavaros mondat szerepel, amelyektől jó lett volna megtisztítani a kéziratot.

Talán éppen a nyomozási hajlamnak, az észrevétlennek tetsző részletek iránti érzékenységnek köszönhető, hogy Huszka Árpád az egyes Kontra Ferenc-írások más művészeti területekre történő nevesített és közvetett utalásait (képzőművészet, zene, más irodalmi művek) számba vegye, és azokat összművészeti feladványként elemezze. Így az egyes könyvek borítóit sem illusztrációnak, hanem a szöveg szerves részének tekinti, sőt, úgy közelít hozzájuk, mint a rejtvényekhez. És bár a végsőkig kiérlelt, tudatosan megkomponált és feladványokban gazdag Kontra Ferenc-művek különösen sok izgalmat kínálnak egy szövegfejtőnek is, egyúttal veszélyt is rejtenek a számára: az elemző könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy már mindenben feloldásra váró rejtvényt lásson, és azt hiszem, a könyv több pontján ez történt Huszka Árpáddal is. Elég, ha a Drávaszögi keresztek bélyeg nagyságú borítóképének oldalakon át húzódó fejtegetésére utalok, vagy azokra a számmisztikai megállapításokra, amelyek szerint egyes kötetekben külön jelentéssel bíró mozzanat, hogy mi hányadik oldalra esik bennük. Ezeknél a túlzásoknál azonban fontosabb rámutatni arra, hogy a szerző a prózavilágnak azokról a sajátosságairól, rétegeiről mond a legtöbbet, amelyekről eddig nem sokat írtak: a rejtvények lehetséges megoldásairól, illetve az alkímia mint beavatási és metafizikai megvalósítási út szerepéről, de az utóbbiról is olyan kutatókra támaszkodva, mint például Carl Gustav Jung.

Huszka Árpád mindent elolvasott, amit eddig Kontra Ferencről írtak, bőkezűen bánt a lábjegyzetekkel, és jól használható irodalomjegyzéket szerkesztett, nem beszélve a gazdag fotó- és képmellékletről. Ezt a könyvet – hibái ellenére – évek óta vártam.

Bíró Gergely (Magyar Napló, 2016/3.)