Káich Katalin: Identitáskeresésben

Egy elkötelezett, mindenkor a feltétlen igazságot kereső művelődéstörténész

Káich Katalin Identitáskeresésben című könyvéről

     Káich Katalin professor emerita, művelődéstörténész Zomborban, a „galambok városában” született 1943-ban. Tudományos és intézményalapítói tevékenységéért számos kitüntetésben részesült: a Vajdasági Színházi Múzeum életműdíját, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, a Vajdasági Egyetemi Tanárok és Kutatók Egyesületének életműdíját, valamint az MTA Arany János-érmét kapta elismerésül. Tudományos tevékenysége eredményeit tizenöt monografikus feldolgozásban jelentette meg, ezenkívül több mint száz nagytanulmányt tett közzé magyar, szerb és angol nyelven.

   Számos könyv alakban megjelentett műve után 2021-ben az Életjel Könyvek kiadásában Identitáskeresésben címmel jelent meg kötete.

      Előszó helyett így vall legújabb művéről, amelynek fejezetei a Családi Kör című hetilapban jelentek meg a Széljegyzetek mindennapjainkról elnevezésű rovatban, 2018 októberétől a kötet elkészüléséig: „Az Identitáskeresésben című kötet két, életutamat meghatározó, nagyon fontos élményanyag boncolgatását, körbejárását foglalja egységbe szülővárosom, Zombor, néhány kulturális rendezvény, valamint a színjátszás feltétel nélküli szeretetének az összefüggésében. Az egyéni és a közösségi identitáskeresésben, megtalálásában gyökerező, emberi és művészi létezést kiteljesítő folyamatokat követik nyomon az írások, lett légyen szó személyiségfejlődésről, illetve a kortárs színházhoz s néhány kulturális eseményhez fűződő tapasztalatomról. Ez utóbbiról a művelődéstörténész szemszögéből tettem kísérletet lényeges kérdések felvázolására.”

    Káich Katalin könyve első fejezetében szülővárosának, Zombornak állít emléket, s azoknak a meghatározó embereknek, akik hozzájárultak személyiségének, identitásának kialakulásához, fejlődéséhez. Szeretettel festi le a nemzeti és vallási hovatartozás szempontjából oly sokszínű várost, az evangélikus templomot, ahol életeligazító útravalót kapott, s ahol a hatosztályos zeneiskola elvégzése után harmóniumon játszva lelkesen kísérte a zsoltárokat éneklő gyülekezetet. Itt emlékezik meg Bambach Róbert rendezőről, aki hét évig – haláláig – hű házastársa volt. Korai halála után úgy érzi: „…a jobbik felem földi valóságát veszítettem el, akivel az élet teljességét élhettem meg: az egységbe tartozást. Ami jellembelileg lettem, neki köszönhető, nélküle, akkor úgy gondoltam, csak félember vagyok. Az ő érdeme volt, hogy a minden emberben jelen lévő jó és gonosz örök harcában nálam inkább a jó kerekedett/kerekedik felül, ma már tudatosan is. Aki ma vagyok, ahhoz az ő támogatása, mérhetetlen szerelme, segítsége: a vele töltött idő kellett. Ma már tudom, Isten küldötte volt ő, hogy mint e földre teremtett lénynek, elindulhasson életem a kiteljesedés felé.” Végtelen hálával és szeretettel emlékezik meg szüleiről, akik „nemcsak példaadóként állták meg helyüket, de neveltetésem okán, az értékrendszerek kialakításában is meghatározó szerepet töltöttek be”. Beíratták a zeneiskolába, angol- és németórákra járatták, rendszeres sportolásra buzdították, de együtt hallgattak komolyzenét, együtt jártak – rendszeresen – színházba, moziba, s a keresztény ünnepeket meghitt szeretetben ünnepelték meg vele. Megemlékezik a számára meghatározó szerepet játszó oktatókról. Bezdán Margitról, aki gyermekjelenetekben szerepeltetve tanulóit, a színjátszás iránti vonzódását erősítette meg benne, Hengen Mátyásnak, a Polgári Kaszinó karnagyának a versmondás terén elért eredményeit köszönheti, s ennek folyományaként ez már egyetemista korában, az Újvidéki Rádióban verset mondva vagy művelődési műsorokban közreműködve szerény kereseti forrást is jelenthetett számára. Ugray Adél magyartanárnő az olvasást kedveltette meg vele annyira, hogy az egyetemre kerülve, amikor megkapták a világirodalom tantárgyból kötelezően elolvasandó könyvek listáját, kiderült, hogy a 400 felsorolt mű legtöbbjét ő már középiskolás korában elolvasta! Schreck Mária földrajztanárnő világjáró kedvének kibontakozásához járult hozzá. Két zongoratanárnője zenei ízlésének kialakításában jeleskedett. Egyetemi tanulmányai során „Bori Imre a képességeim határait feszegető feladatokkal bízott meg, nem is egyszer.  Božidar Kovaček az irodalmi és kulturális kapcsolatok kutatásának fontosságára irányította figyelmemet, B. Szabó György pedig valóságos példaképemmé lett abban az értelemben is, hogy a tanári pálya választása esetében mire kell törekedni, hogyan lehet minden közreadandó tananyagot ihletetten és átéléssel különlegessé tenni az előadás során oly módon, hogy a hallgatóság kinyilatkoztatásként élje meg a feldolgozott témával kapcsolatos fejtegetéseket.” Ő volt az egyik legfontosabb „üzenethozója” is. „Az irodalomtörténet csak eszköz volt számára annak érdekében, hogy velünk, az életút elején álló hallgatókkal megismertesse a világunkat működtető törvényszerűségeket, s az emberi cselekedetekben kifejezésre jutó, az évszázadok során kialakult viszonyrendszereket azért, hogy könnyebb legyen a tájékozódásunk abban a világban, melybe beleszülettünk.” Megemlékezik Sőtér Istvánról, kisdoktori értekezésének mentoráról, a Hungarológiai Intézetben való saját asszisztenskedéséről, a Városi Történelmi Levéltárban való ténykedéséről, stb.

    Meghatározó volt Konjović Milanhoz fűződő barátsága. Melegen ír a festő műtermében foxi kutyájával tett látogatásairól, művészettel kapcsolatos elmélkedéseikről. Ugyanakkor nem mulasztja el, hogy hangot adjon a Zombort meghatározó szellemiségről, amelyre oly jellemző volt Konjović Milan és Herceg János példaértékű barátsága, a Laza Kostić és Gozsdu Elek között létrejött kapcsolat, s a tény, hogy a neves szerb (dráma)író, Đorđe Lebović apja Lebovics Pálként a két világháború között a magyar nyelvű amatőr színjátszás neves rendezőjeként tevékenykedett Zomborban. Ennek folyományaként 1996-ban az Újvidéken élő zomboriak megalakították a mintegy százötven tagot számláló Somborac nevű klubot, s „ez a polgári egyesület nem nemzeti, nem politikai, hanem egyszerűen kozmopolita polgári tömörülés volt”. „…olyan tudatalatti kísérlet, mely előrevetítette az elkövetkező években politikusok generálta gyűlölködést gerjesztő, áldatlan helyzet kialakulását, s kísérletet tett a nemzetek közötti gyűlölet kibontakozásának a megfékezésére.”

    A második részben Káich számos fontos problémát vet fel és boncolgat. Többek között a félretájékoztatásról ír. Azután korunknak arról a kirívó jellegzetességéről, hogy sokan hajlamosak megfeledkezni a múltban megteremtett értékekről. A tudományos kutatások ellaposodásáról. „Ide sorolható a többi között például a társadalomtudományok témáira megírt, elfogadott és megvédett doktori értekezések sokasága, melyeknek szerzői a gyors érvényesülés érdekében, idézés és hivatkozás nélkül, saját felfedezésként prezentálják mások tudományos eredményeit. Még nagyobb a baj, ha ilyen-olyan, személyes indíttatású okokból, nem vesszük tudomásul azokat a kutatási eredményeket, melyeket egyszer, régebben már a közösség rendelkezésére bocsátottak a szakemberek. […]A múltismeret hiánya előbb-utóbb visszavág.” Nagyon hiányolja a színházi műbírálatot, amely bizony elmaradt az idestova huszonöt esztendőben, s amelyet az igényes – rendezőkkel, színészekkel folytatott – interjúk nem pótolhatnak. „A felsoroltak hiányában a jelzett időszak színháztörténetével nem lesz lehetséges érdemében foglalkozni. A játszott produkciók adatai maradnak fenn: a működés váza, tartalom nélkül.” Előrebocsátva, hogy ő maga nem színikritikus, hanem művészettörténész, igyekszik – ezt némileg pótolandó – megemlékezni néhány jelentős színházi produkciónkról. Ír a Szabadkai Népszínház magyar társulatának a Szép Ernő inspirálta Lila ákác című előadásáról. A sokszor igaztalanul és indokolatlanul a másodrendű színpadi előadások csoportjába száműzött vígjáték védelmében Georges Feydeau Osztrigás Micijéről, amelyet ugyancsak a Szabadkai Népszínházban László Sándor rendezett meg fergeteges sikerrel. A Kokan Mladenović rendezte, ízig-vérig korszerű, a fekélyekkel teli kort kiveséző Gusztáv a hibás mindenért című produkcióról. A Mezei Zoltán rendezte, lélegzetállító tempót diktáló és elsöprő jókedvet gerjesztő Fekete Péterről, amelynek hallatán Káich csak azt sajnálta, hogy a közönség nem tudja, hogy az operett zeneszerzője, Eisemann Mihály is vidékünk – Paripás (Ratkovo) – szülötte, nem csak az apatini születésű Ábrahám Pál. S közben elgondolkodik azon, miért tartják az utóbbi időben majdhogynem bűnnek a nevetést. Hiszen „Romhányi Ibi, színjátszásunk egykori nagyasszonya mondta nem is egy alkalommal: amikor egy társadalom beteg, krízisben van, nagy szükség van a jókedvre derítő színházi előadásokra.” Megemlékezik az első magyar nyelven megvédett doktori disszertációról, „mely egy színházi tevékenységet középpontba állító kutatás eredményeként készült el. Mezei Kinga színművész és rendező  az Újvidéki Művészeti Akadémián a hónap első felében bizonyította  sokoldalú felkészültségét annak az összművészeti projektnek okán, mely a Pilinszky János költészete ihlette Éjidő című színpadi előadás, meg A színházi előadás –mint összművészeti esemény című elméleti munka egybekapcsolásából jött létre.” És még számtalan, általa jelentősnek, figyelemre méltónak tartott színházi előadásról. Megemlékezik továbbá Az átmentő, az életben tartó Népkör című, Dévavári Beszédes Valéria összeállította kiállításról, a hatvanéves Magyar Tanszék jelentőségéről, a Kosztolányi Színház Szedjetek szét,az Újvidéki Színház mérföldkőnek számító Parasztopera és a Szabadkai Népszínház Klamm háborúja című előadásokról. Közben kikívánkozik belőle a felháborodás, amiért néhány akadémiát végzett színész is „megengedi magának azt a »luxust«, hogy szövegmondása gyakran érthetetlen motyogásba torkolljon”.

      A szerző nem tudja megtagadni színháztörténészi voltát. A Szabadkai Népszínház magyar társulata által bemutatott Nušić-mű, A gyászoló család kapcsán végigkíséri, hogy az idők folyamán melyik színházunk melyik rendezője mikor melyik Nušić-művet mutatta be, s adott esetben mi volt vele a célkitűzése. Végül leszögezi: „Igaza van Glišićnek: a nušići jellemek aktualitása még mindig, elmúlhatatlanul érvényben van. Napjainkban is itt sündörögnek körülöttünk ezek a karakterek. Meg aztán az egyetemes emberivel is rokonságban vannak.” Ezeket az összehasonlításokat a továbbiakban is megteszi. Számtalan színpadi mű bemutatóit kíséri végig: évtizedeken, városokon át, más-más rendező elképzeléseit követve, összehasonlítgatva. Molnár Ferenc Játék a kastélyban c. műve újvidéki és szabadkai bemutatójának egy egész fejezetet szán, amelyben behatóan elemzi a rendezői elképzeléseket és a színészi megvalósításokat, felfogásbeli különbségeket. Káich Katalinnak széles körű áttekintése van a vajdasági színjátszás egészéről. S ezen ismereteinek hangot is ad. Egy-egy előadásról nagy szeretettel és hozzáértéssel ír. Ritkán dorongol le valamit, de akkor nem ismer kíméletet. Foglalkozik a művel, a rendezéssel, a díszlettel, a produkcióval mint egésszel. A szereplők neveit többnyire csak felsorolja. Egy-egy kimagasló színészi teljesítmény mégis arra készteti, hogy hosszabban, behatóbban elemezze. A Harag-emlékév apropóján leszögezi, hogy Harag György nemcsak „az erdélyi, magyarországi és a romániai színházművészet és színháztörténet korszakos művésze volt, hanem, bizony, a vajdasági/jugoszláviai magyar színjátszás újkorszak-teremtő és korszak-meghatározó alakját is tisztelnünk kell benne, a huszadik század hetvenes-nyolcvanas évei fordulójának színháztörténeti kontextusában”. Érdemben foglalkozik az új, európai kortárs színjátszással korrespondáló, ám a magyar színházi hagyományokra is épülő, stílusteremtő Csehov-trilógia-, Édes Anna- és Buszmegálló-rendezéseivel. Nehezményezi, hogy a Harag-emlékév rendezvénysorozatából éppen Újvidék maradt ki, ahol a rendező csúcsteljesítményei megszülettek. S hogy a Kossuth rádió 2020-as kétrészes Harag-megemlékezésében egy szó sem esik vajdasági vendégrendezéseiről (összesen 11-ről!), s ott az is elhangzott, hogy a korszakos jelentőségű rendező életében egyetlen díjat, elismerést sem kapott, holott a 33. Vajdasági Színházak Találkozóján „– ez volt az első színházi fesztivál a második világháború utáni Jugoszláviában – Zomborban a zsűri neki ítélte oda a legjobb rendezés díját (Csehov: Ványa bácsi), meg a legjobb előadásnak járó díjat is.” Sőt az előadás négy színészét is díjazták. A 34. Találkozón, Versecen Harag György Kosztolányi Dezső Édes Annájának dramatizálásáért, az előadás három színészét pedig a legjobb színészi alakításokért járó díjjal jutalmazták. Stb.

    Káich elismerően ír Barácius Zoltán Érzelemmel, értelemmel, 1974–2011 című posztumusz kiadványként megjelent művéről, amelyet színháztörténeti jelentőségű könyvnek nevez. Több szempontból is megindokolja, miért nem tartja jó döntésnek a Tanyaszínház tavalyi körútjának megszakítását. Szellemi otthonunk: a költészet címmel két rendezvényről szól megindult, elismerő hangon: arról, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség tavaly hogyan ünnepelte meg a magyar kultúra napját Zentán az Országoló – Határféltés betörés nélkül című produkcióval, amelyet Verebes Ernő összekötő szövegével – neves vajdasági költőket megidézve – a Mécsvirág Együttes és Szalai Bence „tolmácsolt nagyszerű, lélekmegszólító előadásban”, valamint a kArc Irodalmi Kávéház Babits-estjéről. Nem feledkezik meg a lélekemelő komolyzenei hangversenyekről, Kalmár Zsuzsa Egy Karády-történet című előadásáról, a Szabadkai Városi Múzeum kiállításairól, az Életjel Könyvkiadó „tudatformáló és -erősítő kiadványairól”, a százötven éves szabadkai Népkör szerteágazó munkájáról és megtartó erejéről, és még sok másról.

     Káich Katalin Identitáskeresésben című, egyéni hangú és hangulatú, őszinte és mindvégig igazságkereső, sokoldalú érdeklődésre és irigylésre méltó ismeretekre valló könyve nemcsak lebilincselő és olvasmányos, hanem kor-, sőt, sok esetben korszakfestő is, és ami a színházi előadásokról írt folyamatos, elkötelezett vallomásait illeti, hiánypótló is. Szívet melengető vallomáskötet.

                                                                                                                                             Jódal Rózsa