Káich Katalin: Otthon a nagyvilágban

Egy vajdasági világpolgár

    „A kíváncsi turista olyan, mint a szerelmes férj: mindent elhisz és semmit sem lát” – idézgetik olvasói Rejtő Jenő szállóigévé vált szellemes mondásainak egyikét.

   Nos, Káich Katalin útijegyzeteire – amelyek Útközbencímmel a Magyar Szó Kilátó című irodalmi mellékletében és a Hét Napban jelentek/jelennek meg, 2014-ben pedig Otthon a nagyvilágbancímmel az Életjel Könyvkiadó az Életjel Könyvek sorozatának 158. köteteként is megjelentetett belőlük egy válogatást – ez egyáltalán nem jellemző.

    A mi vajdasági világutazónk, amellett, hogy a látottak/bemutatottak megértéséhez elengedhetetlenül szükséges adatokat is közli, mindezt önmagán – saját tapasztalatain, személyes emlékein, hatalmas lexikális tudásán, világlátásán, erkölcsi felfogásán – is átszűri, s azt emeli ki belőlük, amit a legfonto- sabbnak tart. Méghozzá színesen, szórakoztatóan, olvasmányosan megörökítve. Mint írja: „Az Otthon a nagyvilágban nem olyan szokványos útleírások gyűjteménye, amelyek bármely útikönyvben megtalálhatóak, hanem személyes élmény, vélemény alakította meglátások, valamint a közöttük lévő összefüggések tárháza. A kötet sajátságos ön- és világismeretet magában foglaló, esszészerű feldolgozása mindazoknak az élményeknek, amelyek velejárói voltak a Dél-Amerikában, Német- országban, Szentföldön, Lappföldön, Rodoszon stb. tett látogatásomnak. A könyv abból a célból született, hogy az utazásaim által kitágított horizontú világlátásom segítségével minél átfogóbban, lényegre törőbben járuljon hozzá teremtett világunk törvényszerűségeinek megértéséhez, illetve a tapasztalatok továbbadásához. Az írások tehát a többi közt az így kialakult látásmódot is közvetíteni kívánják az olvasó felé.”

  A monográfiáiról, forrásértékű színháztörténeti kutatásairól, elmélyült tudományos és pedagógiai tevékenységéről ismert szerzőt ezúttal egy új oldaláról ismerjük meg. Egy életigenlő, mindenre nyitott ember járja a világot, aki miközben magába issza a látottakat, jegyzetel és fotózik, barátkozik, az új tapasztalatokat állandóan és megszállottan összehasonlítgatja a régiekkel: az olvasottakkal, tanultakkal és a maga bőrén tapasztaltakkal. Németországban járva például megállapítja: „Olyan országban jártam, ahol nem lopják a kerékpárokat. Már a XX. század utolsó éveiben is, amikor nálunk »divatba jöttek« a biciklilopások, nagyon irigy voltam például Finnországra, ahol egy nemzetközi hungarológiai kongresszus okán jártam az egyik egyetemi központban. A hallgatóknak épített egyik diákotthonban voltam elszállásolva, mely egyébként egy háromcsillagos szállodára emlékeztetett. A bejárati ajtók előtt százszámra parkolták a bringájukat a tulajdonosok, de arra nem kellett figyelniük, hogy biztonsági zárral védjék meg azt, s így akadályozzák meg, hogy lába keljen a kétkerekűeknek. / Mindez akkor jutott eszembe, amikor németországi utamon – különösen a bevásárlóközpontok környékén – biciklik tömkelegére lettem figyelmes, s nyomát sem láttam láncoknak meg egyéb biztonsági szerkentyűknek.” A bajorországi Bambergben járva is vajdasági múltja és a magyar történelem jut az eszébe: „A hajdani piacok kínálata manapság is megtalálható, melyből a zsibongó, nyüzsgő tömeg tetszés szerint válogathat. A gyümölcs-, zöldség-, a faárupiac, Bamberg egykori gazdasági életének termékeiről vall, akárcsak a Heumarkt. Ez a név nem idegen számom- ra/számunkra, hiszen a vajdasági városok is ismerték egykor abúzatér meg a szénatér fogalmát.” A Babenbergekhez visszatérve pedig, akiket a Habsburgok követtek az osztrák őrgrófsági székben, Harcias Frigyes jut az eszébe, akinél IV. Béla, a tatárok elől menekülve keresett menedéket, s ő „a magyar uralkodót csak annak három vármegyéjéért cserébe engedte tovább. S mintha ez nem lett volna elég, az osztrákok magyar földre is betörtek, de nem a tatárok ellen csatáztak, hanem Győr várát foglalták el.” A kupiszinai tájház hagyományőrzését juttatja eszébe az ugyancsak németországi nördlingeni legenda is, ahol a városkapu előtt a turistákat egy sertésszobor fogadja, emlékeztetve arra a középkori eseményre, amikor egy pénzsóvár uraság lefizette a szabad királyi várost esténként lezáró kapuőröket, hogy a kapukat nyitva, illetve csak behajtva hagyva beengedjék az uraság „honfoglalóit”. Egy kószáló sertés azonban, nekidörgölőzve az egyik kapunak, az utána futó gazd- asszonya előtt azt kinyitotta, mire az fellármázta a város elöljáróit, s azok meghiúsították a galád tervet, az árulókat felnégyelték, a négylábú megmentőnek pedig szobrot állítottak.

    Izlandról, a sagák világáról szólva Káich Katalin képtelen megtagadni nyelvtanári beidegződéseit. „Az izlandiak nyelvéről, nyelvőrzéséről kívánok szólni. A nyelvhez való viszonyulásuk párját ritkítja a világon. A skandináv eredetű nyelv a középkori beszéd továbbélésében nyilvánul meg olyannyira, hogy az izlandiak manapság is minden nehézség nélkül olvassák a fennmaradt, nyolcszáz éves ónorvég szövegeket. Ennek oka csak részben magyarázható az elszigeteltséggel, a számos irodalmi középkori alkotás folyamatos olvasása is hozzájárult ugyanis ahhoz, hogy az izlandi nyelv megőrizhette archaikusságát. Ezenkívül az utóbbi két évszázadban a nyelv tisztaságának meg- őrzésére irányuló tudatos törekvések  megvédték a nyelvhasználatot az idegen szavak és kifejezések kritikátlan átvételétől. [...] Gyakran olyan óizlandi szavakat is visszaemelnek a köztudatba, amelyek időközben már elfelejtődtek. [...] Íme egy példa: a telefont az izlandiaksíminek nevezik. A szó óizlandi eredetű, régen így nevezték a hangszálakat.”

   Az Íriszek, pingvinek, moaikcímű fejezetben a szerző kifejti saját életfilozófiáját. „Egyszer már leírtam, de most újra megteszem, hogy merni kell és szabad álmodni arról, mit szeretnénk kezdeni az életünkkel, arról, hogyan próbáljuk meg valóra váltani álmainkat, és arról, hogy ne keseredjünk el, ha a beteljesülés nem akkor történik, amikor mi szeretnénk, és akkor se csüggedjünk, amikor elmarad. Mert mindennek ideje van, így a kívánságaink realizálásának is, de csak akkor, ha a vágyálmunk szerves részévé lesz a kiteljesedő életünknek. [...] Volt egy harmincéves álmom. Az utolsó könyvek, amelyeket férjemmel, Bambach Róberttel még együtt olvashattam el, Carlos Castaneda kötetei voltak. [...] Aztán elérkezett 2011 októbere, s végre lett időm, mert aktív munkaéveim véget értek. [...] A turisztikai iroda azonban csak tizenöt fős csoport elindítását tervezte. Azt is mondhatnám, csoda történt, mert végül szeptember 19-én mégis elindulhatott egy tíz személyből álló csapat, hogy bejárja Patagóniát, a Tűzföldet, feljusson a Horn-fokra, megcsodálja a Húsvét-szigetet, s elnagyoltan végigjárja Buenos Aires és Santiago utcáit. Harminc évet vártam rá, hogy az álmom valóra váljon. Ekkor jött el az ideje!”

   A hat fejezetre: Innen-onnan;A János lovagok öröksége; „...A Rajna nyugodtan folydogál”; Íriszek, pingvinek, moaik;Krisztus urunk nyomában és „Észak-fok, titok, idegenség”osztott, számos eredeti fotóval illusztrált könyv ontotta rengeteg élményre, bölcsességre, adatra, tanulságra lehetetlen kitérni még a felsorolás szintjén sem. Legfeljebb csak egy picit csemegézni belőle. Szibériát járva a szerző pl. elérkezik társaival Huzsirba, s ott a sámán, aki egyben a helybeli múzeum igazgatója (!), családjának férfitagjai azonban – a kommunista apját kivéve – a térség sámánjai voltak, körtánctanítása és jóslása után, megtudva, hogy Katalin Kis-Jugoszláviában élő magyar, átölelte, és testvérének nevezte. „Magyar ember szájából ezt a kijelentést sohasem hallottam, nem csoda hát, ha igen meghatódtam. Mert ez az ember tudta azt, amit mi magyarok – tisztelet a kivételnek – elfelejtettünk. Hogy valamikor, két-három évezreddel ezelőtt egy hatalmas és színes, virágzó kultúra része voltunk. Elfelejtettük azt, hogy a varázslatos, tüneményes napkelet gyermekei vagyunk, és azt is, hogy nem igaz, hogy egyedül vagyunk ebben a nagyvilágban, csak éppen a Nyugat iránti sóvárgásunkban egy kissé megfeledkeztünk róla, honnan is érkeztünk mostani hazánkba, Pannóniába. De az a kérdés is megfogalmazódott bennem, vajon hány magyar tudja, hogy testvérei élnek a Bajkál-tó környékén.” Vagy az örömteli felismerés: „Láttam a világ végét – lásd: Horn-fok – és megérintettem a világ- mindenség köldökét.” Ilyen a tizenhét méteres és többtonnás simabálnák látványa fehér és fekete- pöttyös, vidáman ficánkoló „kicsinyeik” látványa, akikről kiderül, hogy egyedüli igazi ellenségük az ember, aki zsírjukért irtja őket, s az állatok szájában található „lemezek” miatt, amelyekből annak idején a női korzettek készültek. A gyönyörű sirályok viszont – hogy zsírjukhoz jussanak – csőrükkel addig csipkedik a kisbálnák bőrét, amíg fel nem sértik, s a megsebesített, védekezésre képtelen állatok bele is pusztulhatnak a „festői szépségű” madarak támadásába. A Tűzföldön járva az egykori fegyenctelep helyén épült múzeumot is megtekintve megjegyzi: „A hivatalos feljegyzések egy kissé megmásították a kor történéseit. Azt állították, hogy az őslakosok többsége különféle betegségekben halt meg. A népi emlékezet egészen másképpen őrzi a »civilizálódás«eseményeit, amelyekben a törzsek nagy része odaveszett. Afféle tipikus genocídium áldozatai lettek az itt élő bennszülöttek, akikről Darwin azt mondta, hogy nem emberek, hanem vadak – csak mert meztelenek voltak! Holott hitviláguk ismeretében most már tudjuk: ezek az őslakosok egy hatalmas mennyei atyában hittek, s magas fokú spiritualitás jellemezte őket. Arról is van tudomásunk, hogy a Belle Époque idején Nyugat-Európa úgynevezett civilizációs országaiban – Svájcban, Angliában – ketrecben mutogatták őket. Ismerjük azoknak az őrjöngő gyilkolásaikról elhíresült fehér fejvadászoknak a viselt dolgait, is, akik egy fontot kaptak egy pár indiánfülért.”

      A Krisztus urunk nyomában című fejezet a múlt felejthetetlen, felemelő érzéseit, történéseit kutatva járja körül a bibliai utakat, s közben számos, a felekezetek, vallások közötti meg nem értésre mutat rá. „Jeruzsálem óvárosát hét kapun át lehet elhagyni. A nyolcadikat, az Aranykaput befalazták a moszlimok, mert a hagyomány úgy tartja: Jézus második eljövetelekor a kereszt jelével érintettek ezen a kapun át juthatnak majd – a megmérettetés után – a mennyországba. A befalazással Allah hívei a keresztények mennybe jutását kívánták megakadályozni.” S amikor a csodaszép, márványból, mozaikokból, festett üvegből és Korán-idézetekből megalkotott Sziklamecsetbe szeretnének bejutni a nem moszlim turisták, az őr nem engedi be őket, pedig a Sziklamecset rejti a hatalmas, szentnek tartott kőtömböt, amelyen Ábrahám majdnem feláldozta fiát, Izsákot.

Az utolsó fejezet az észak-európai országok szépségeit, múltjának és jelenének ellentmondásait tárja fel. Például azokat a lappföldi településeket is bemutatja, amelyeket a németek földig romboltak. Adminisztratív központjuk, Rovaniemi újjáépítését egy finn építésznek köszönheti. Tanúi lehetünk a részegen tombolóknak, a rénszarvasaikkal ide-oda vándorló, lenézett számik vonulásának, Santa Claus „csicsás” otthonának, amelyen az üzleti szellem lett már úrrá, a turistacsalogató, száz férő- helyes, jégből épült szállónak, amelynek jégitalbárjában jégszéken ülve vagy jégágyain heverészve hörpölik a nagypénzűek a jégpohárkoktélt. S a különös szépségű tajgavidéknek, erdőknek, tavaknak, félelmes szépségű fjordoknak, a nagy és időtlen időkig tartónak érzett, léleknyomorító sötétségnek – nem csoda, hogy olyan sokan gyártanak csodásnak képzelt gyertyákat, amelyek legalább egy kis fényt, egy kis melegséget lopnak be a sötétség gyötörte lakosság szívébe.

    Mindenhova nem jut el az ember. Aki legalább gondolatban szeretné bejárni földünk csodás vidékeit, olvassa el Káich Katalin ihletett, szeretni való könyvét.

                                                                                                                                               Jódal Rózsa

Összefüggések könyve, nem kevés tanulsággal

     – Milyen jó lenne tanulni belőle! – ez a mondat kimondva vagy kimondatlanul gyakran szerepel Káich Katalin cseppet sem szokványos útikönyvében. Lappföldön például, a gyönyörű, áttetsző vizű, hulladékmentes Kemi folyót nézve a szerzőnek óhatatlanul a Duna újvidéki szakasza, a szennyvízcsatornákká szentségtelenített öntözőcsatornák, a bemocskolt folyóvizeink meg a kloákasorsba taszított Palicsi-tó jut eszébe. Az, hogy mennyire nem tiszteljük a természetet, és önmagunkat sem.

     Rodoszon nemcsak a János-lovagok öröksége nyomába ered a szerző, nemcsak a gazdag történelmi múlt emlékei kötik le a figyelmét, hanem az is feltűnik neki, hogy mennyi őszintén mosolygó emberrel lehet találkozni, a minden cselekedetben megnyilvánuló derűlátás mennyire sajátja a rodoszi embernek. Holott a történelem viharai nem kímélték az ott élőket sem. Ám megtanultak valami fontosat: tanulni a történtekből, megtanulni azt, miként kell megoldani az életben adódó kellemetlenségeket, bonyodalmakat, szerencsétlenségeket. „A rodosziak a pillanatot és a távlatot egyszerre magában hordozó idő ellentmondásosságát tanulták meg feloldani, kezelni, azt, hogy az idegen hódítók jönnek-mennek, de ők mindig maradnak. Ez az önazonosság-tudatuk lényege, s ez ösztönzi a szigetlakókat arra, hogy – szárazföldi honfitársaikkal ellentétben – az életigenlés mellett tették le voksukat, s elejét vegyék a minden/mindenki felé irányuló gyűlölet elhatalmasodásának. S hogy ne felejtsenek el őszintén mosolyogni.”

     Kubában, tudjuk jól, óriási a szegénység, ám – mint a szerző fogalmaz – utazásai során még sohasem találkozott annyi víg kedélyű, mosolygós, táncos mozdulatú emberrel, mint ott. Ezt olvasván óhatatlanul párhuzamot vonunk saját közegünkkel, amely anyagi szempontból mindinkább kezd hasonlítani a kubaihoz, ám mi sajnáljuk a kedvességet, az őszinte mosolyt embertársainktól, és a kedvetlenség, a depresszió az uralkodó kedélyállapot, a nevetés, az életigenlés hiánycikknek számít.

     A Bajkál-tónál, Huzsérban a sámán – a burjátok leszármazottja, aki „civilben” a helyi múzeum igazgatója volt –, amikor megtudta, hogy a szerbiai utazási irodával érkezett csoportban egy vajdasági magyar nő is van, azonnal kijelentette: ő a testvérem. „Mert ez az ember tudta azt, amit mi magyarok – tisztelet a kivételnek – elfelejtettünk. Hogy valamikor, két-három évezreddel ezelőtt egy hatalmas és színes, virágzó kultúra része voltunk. Elfelejtettük azt, hogy a varázslatos, a tüneményes napkelet gyermekei vagyunk, és azt is, hogy nem igaz, hogy egyedül vagyunk ebben a nagyvilágban...” – vonja le a tanulságot Káich Katalin. Egy-egy úti célja megválasztásakor meghatározó szerepe van az iskoláztatása során szerzett tudásának, az említett lappföldi, szibériai utazására is azért került sor, mert mindig vonzotta a nomád korban élt eleink története.

    Jeles művelődéstörténészünk könyve nem olyan útleírások gyűjteménye például Dél-Amerikáról, a Szentföldről, Németországról, Rodoszról, Lappföldről, amelyek bármely útikönyvben megtalálhatók. Segítséget szeretne nyújtani az olvasónak teremtett világunk törvényszerűségének a megértéséhez, olyan szempontokat kíván nyújtani az olvasónak a világunkról való gondolkodáshoz, amelyek rávilágítanak a saját környezet és a más vidékek, látszólag más feltételek között élők közti összefüggésekre. Azt vallja, az önmegértés és a mások/a másság megértése alapfeltétele egy élhetőbb világ kialakításának. Annak, hogy otthon legyünk otthon és a nagyvilágban.

    Az Otthon a nagyvilágban lapunk Kilátó című mellékletében, valamint a Hét Napban megjelent útnarratívák, kisesszék alapján állt össze, ám érdemes így kötetbe szerkesztve is elolvasni ezeket az írásokat, hisz gyarapítják szellemtörténeti, vallási, történelmi, irodalmi, képzőművészeti, földrajzi ismereteinket. Nemcsak azoknak a felnőtteknek hasznos olvasmány, akiket a különböző oktatási rendszerek különbözősége, vagy a nürnbergi Dürer-ház és a máltai székesegyház múzeumának Dürer-gyűjteménye érdekel, vagy az, hogy hogyan néz ki a természetvédelem és az épített örökség védelme német vagy skandináv módra, hanem akár az iskolai oktatásban is jól hasznosítható ez a kötet.

                                                                                  Mihályi Katalin (Magyar Szó, 2015. március 19.)