Retro Távlatnyitás

A vajdasági magyar irodalmi visszatekintés kereszteződései

     A digitalizációs folyamatokkal párhuzamosan a vajdasági magyar irodalomban egy másik tudatos tendencia is megnyilvánul, mégpedig a reprint és az újrakiadás tudatos felvállalása. A „mentés többféleképpen” nem vajdasági jelenség, nem is csak azért nyilvánul meg, mert divat a retro. A különböző európai régiókban eltérő motivációk figyelhetők meg a könyvkiadásban, a mentő tevékenység kifejeződése különösen abban az esetben pártfogolható, ha a visszatekintés újraértékelést, új interpretációt, esetleg intermediális találkozást is eredményez, illetve ha a gyűjtő műveletek mellett az új kéziratok kiadása, a pályázatok lehetősége sem torpan meg, azaz a hasonmás kiadványok számbeli megnövekedése nem egyszerűen a kézirathiányt ellensúlyozza. A vajdasági magyar kiadványok létrejöttének indítékait, összefüggéseit és olvasóinak számát egyelőre nem láthatjuk át, ám az megállapítható, hogy egyes első kötetek vagy már-már legendásított antológiák hozzáférhetősége, valamint a régi „sikerkönyvekből” készült válogatások vagy átdolgozások a könyvpiac számára vonzónak tűnhetnek. Ezek olvasói főként az irodalommal foglalkozók, a kutatók és egyetemisták köreiből verbuválódnak, az egyes kiadványok iránti érdeklődés meglehetősen eltérő, az utóbbi évek évfordulói azonban a keresletet is befolyásolták (például Herceg János, Majtényi Mihály, József Attila vagy Radnóti Miklós esetében). A részkutatás nyomán keletkezett tanulmány a könyvkiadásra, a retro távlatokra, az újraértelmezés lehetőségére összpontosít, és néhány konkrét kötet áttekintésére szorítkozik. Aleida Assmann nyomán kimondható, hogy az emlékezet különböző médiumai nem egyszerűen egymást váltják fel, hanem a sokféle médium kereszteződése, hálószerű összefonódása következtében mind komplexebb struktúrák keletkeznek. Az elméleti nézőpontok huszonegyedik századi változása szintén szükségessé teszi az egyes szövegek újraértékelését.

Kulcsszavak: hasonmás kiadás, retro, antológia, első regény, befogadói közeg, válogatás, paratextus, komplexitás, átmentés és felejtés.

Retro – reprint – respektus (Kéve, Bazsalikom)

     A szabadkai Életjel Kiadó hasonmás sorozatában Herceg János Viharban című novelláskötete után jelent meg a Bazsalikom (Debreczeni József, Szenteleky Kornél szerk., újrakiadás: 2010), majd a Kéve (egybegyűjtötte: Csuka Zoltán, újrakiadás: 2011) című antológia, amelyek kiadása főként a hozzáférhetőség nézőpontjából indokolt. A hasonmás kiadás (mindkét antológia 1928-ban jelent meg) az újraolvasás lehetősége mellett jegyzetanyagában, mai szempontú megközelítésében hoz újat. Az említett két antológia utószava temporális szempontból különül el egymástól, ugyanis a Bazsalikom komparatisztikai vonatkozású utószava a kiadás időpontjában, a Kévéé 1978-ban keletkezett, az első szerzője Marija Cindori – Šinković, a másiké Herceg János. A szerzők nézőpontja, vagyis a tudományos és a szépírói megközelítés ugyancsak különbözik egymástól. A mai befogadónak, aki egybeolvassa a két antológiát, főként a két kötet egyező pontja, az Ady-mottó alkalmazása (Magyar jakobinus dala, Fölszállott a páva), sőt a Kéve előszavának és első szerzőjének, Ambrus Balázsnak Ady-utalásai tűnnek fel. A huszadik század húszas éveinek második felében Ady Endre „modellje” máshol is újra aktuális lett, például Nagyváradon Fehér Dezső révén, aki az Egy kis séta című Ady-cikk publikálása következtében lezajlott nagyváradi sajtóperre reagált: „Az indokokat Fehér Dezső közölte 1927-ben, a Ha hív az acélhegyű ördög címmel általa kiadott, Ady válogatott váradi publicisztikai írásait tartalmazó kötetben. Valószínűleg az történhetett, hogy az 1920-as években Fehérnek sikerült megszereznie a törvényszék levéltárából a bírósági határozat indoklását – amit közölt is –, de azt „elfelejtette” visszaadni, így annak fotokópiája nem szerepelhetett az 1961-ben összeállított dossziéban.” (PÉTER I. – TÓTH 2012; 125). Az Ady halála utáni helyzetről írja Herceg János: „Halála után sem csendesült el a harci zaj. Szellemét ugyan zászlóként lengette mind erősebben, mind diadalmasabban a magyar szél, verseivel felnőtt egy nemzedék, amely lelkesen vitte ezt a zászlót, de az indulat és az irigység lappangó lángjai tovább akartak pusztítani. Az ármánykodás nem sikerült.” (HERCEG 1999; 282). A Kéve verseiből egyértelműen kiderül Herceg János meglátásának igazsága, miszerint Ady Endre „verseivel felnőtt egy nemzedék”. 1928-ban a Srpski književni glasnik közölt Ady-fordításokat (CINDORI 2007; 112), Todor Manojlović Ady iránti hűsége a két világháború között sem szűnt meg, elszórtan ebben az időben is közölt Ady-átültetéseket (NÉMETH 2012; 136–137).

     Herceg János 1978. évi Magyar Szóban megjelent cikke, amely a Kéve hasonmás kiadásának utószava lett, a közösségi szellemet, tizennégy hang egybecsengését és a lélekharang megkondulását hangsúlyozza egy olyan korban, amikor versrajongók nem sokan voltak ezen a tájon, és amikor az egyéni életút, illetve ennek homálya, valamint a heterogenitás nézőpontja elhanyagolhatatlan.

     A hasonmás kötet nem számíthat jelentős kritikai recepcióra, az irodalomtörténészek a Kéve korabeli élénk visszhangját, a szövegkánonon túlmutató kulturális vonatkozását a kezdetektől napjainkig sokszor értékelték, a huszonegyedik században viszont a befogadási közeg átalakult, az olvasó a könyv mediális funkciójára összpontosít. Az antológia, amely nem is igazán antológia, hanem inkább „versek gyűjteménye” (UTASI 2007; 29) végre hozzáférhetővé és megvásárolhatóvá vált a szakemberek, illetve a gyűjtők számára. Balázs G. Árpád címlapterve és Csuka Zoltán előszava a már gyakran hangoztatott mezőgazdasági metaforára, a kévekötésre, a gyűjtőmunkára utal, az előszó magát a könyvet is ennek jegyében definiálja: „Nem szerkesztés, hanem sokkal inkább kévekötés, széthullott és szertehúzó erők egybefogása, időben és világszemléletben is más és másfajta életet élő emberek, értékkalászok megnyilatkozásának egy könyv lapjaira való tömörítése.” (CSUKA 2011; 5). Csuka az értékkritériumok szempontjából elkülönülő szövegek egybegyűjtését tartja szem előtt, a könyv formai átalakulása, maga a könyvalkotás stratégiája nem foglalkoztatja oly módon, mint a komplex hatásra, sőt a kézírásos egyediségre törekvő Kós Károlyt a huszadik század elején (BICZÓ 2006; 281). Az újvidéki Képes Vasárnap Kéve című kiadványa nem törekszik izgalmas vizuális hatásra, a mai olvasó azonban a hasonmás kiadásban felfigyel a zaklatottnak tűnő tipográfiai megoldásokra, a szabad versek sorainak rendszertelen elhelyezésére, valamint a szövegek töredékességének eltérő jelölésére, a szerzők egyéni eljárásaira. A tizennégy költő beválogatott verseinek száma ugyancsak figyelmet érdemel, Szenteleky Kornél például tíz, Tamás István és Fekete Lajos nyolc, Gergely Boriska hét, a kévegyűjtő Csuka Zoltán pedig, ahogyan rajta kívül még hat alkotó, öt verssel szerepel a Kévében, Haraszti Sándor és Kováts Antal verseinek száma ellenben mindössze három.

     Párizs megidézése az említett Ady-, esetleg Kassák-hatással indokolható, ám mai nézőpontból feltűnően sok utazással kapcsolatos mozzanat fedezhető fel az antológiában. Az utazás, a külső nézőpont, az idegenség problémájának bevonása gyakran ürügy az öninterpretációra, az önreprezentációra vagy éppen az imitációra. Tamás István Három vers az Azurpartról című szövege, illetve ennek hallal kapcsolatos alakzatai és allúziói a vertikális kimozdulások lehetőségét, az alsó és felső szemszögek váltakozását, a lírai beszélő transzcendencia iránti viszonyulását hangsúlyozzák. Párizs-verseinek egyikét Juhász Gyulának, az „elkárhozott magyar poétának” ajánlja (Páris boulevardjain), ezek a szövegek az ember helyét keresik a szörnyű, mesterséges kavalkádban, a pazarlásra oly sok lehetőséget adó rohanásban.

    Az újraolvasásba az elmúlt évtizedek történelmi változásai, az egyes szövegek újrafelfedezései is belejátszanak. Utasi Csaba ezredfordulón kiadott verskommentárjaiból Szenteleky Bácskai éjjele és Mikes Flóris háborúellenes verse emelhető ki, viszont a Kéve más alkotóinak szövegei is újabb értelmezést nyertek. Mikes Flóris Üzenet a háború mamájának (A 10. évfordulón, 1924-ben) című „átokverse” a huszadik század kilencvenes éveinek délszláv háborúi kapcsán ismét előtérbe került. Utasi Csaba Fölemelő átkozódás című kommentárjában a szerkezet geometrikus alakzatát emeli ki, amelyben az utolsó sorok döntő fontosságúak. Utasi Csaba Mikes-értékelése így hangzik: „Átokversét elismerően fogadta az egykori kritika (…). S ha jó fél évszázaddal később hasonlóképpen vélekedünk mi is, ennek oka egyrészt az, hogy időközben korántsem »döglött hősi halál«-t a háború mamája, ellenkezőleg, igencsak megnyomorgatta az emberiséget, s újabb nagy szerepre várva, ma is lesben áll, másrészt és elsősorban pedig az, hogy ebben a versben Mikes Flóris alkotói tudatossága szerencsésen lelte meg az adekvát formát.” (UTASI 2000; 14).

     Az utazás ugyancsak átértékelődött a huszonegyedik századi befogadó számára, aki a hatvanas évek, majd a posztmodern irodalom látásmódjától sem tud elszakadni, ha az 1928-ban kiadott antológia szövegeit, például Szenteleky Kornél Csodálkozó sóhaj az Idegenhez című egyiptomi ihletésű versét értelmezi. A medialitás szempontjából olvasható újra Debreczeni József Apróhirdetés az „állástkeresők” rovatban című öt versszakos, parodisztikus, nyelvi-poétikai értelemben főként a Nyugat ízlésvilágához kötődő verse, amely a gazdasági válságot megelőző határszituációban született, ugyanez az olvasási szemszög vonható be Tamás István Falusi fotográfiák vagy Vakember gázvilágításban című versének újraolvasásába is.

     Az utazás egyébként a vajdasági magyar irodalom létrejöttekor beletartozott a szervezői habitusba, Csuka Zoltánéba is, aki végül az értékkalászok egybegyűjtésére vállalkozott. Csuka a Revü című hetilap szerkesztése idején ismerkedik meg a Kéve címlapját tervező Balázs G. Árpáddal, aki szintén állandóan utazik, szüntelenül mozgásban van, kiállításokat szervez, közönséget toboroz: „Eldöntik, hogy keresztül-kasul bejárják a Vajdaságot, felkeresik a magyar intézményeket, művelődési társaságokat, s a felgyűjtött anyagot Vajdasági galéria címmel könyv alakban publikálják. A szöveget Csuka Zoltán írja, Balázs G. Árpád pedig portrékat rajzol hozzá. A terv végül megvalósult, s fel kell tételeznünk, hogy a csaknem egy évig tartó utazgatás, a helyi körülmények alapos megismerése döntően hozzájárult ahhoz, hogy Csuka Zoltán most már a vajdasági magyar irodalom kibontakozásának lehetőségeit is latolgatni kezdte.” (UTASI 2007; 28).

     Szenteleky Kornél Elöljáró jegyzetek című Bazsalikomhoz írott előszavában elzárkózik a bírálattól, az ismertetést tekinti célkitűzésének, a szerkesztőknek tehát – újabb metaforával élve – idegenvezetői szerepet szán. Szenteleky fordításkoncepciója két elvet emel ki: a lényeges és az egyéni átmentését. A Bazsalikom a Kévéhez hasonlóan betűrendbe helyezi az alkotókat, a versek forrásnyelvi címének feltüntetésekor a cirill betűs írásmódot alkalmazza, a szerzők nevét a magyar helyesírásnak megfelelően írja át. A szabadkai Minerva Nyomda R. T. kiadásában megjelent modern szerb költők antológiájában feltűnik Szenteleky Kornél nevének következetlen írásmódja, hiszen a borítón az i-betűs, későbbiekben pedig az y-os vezetéknév-változat szerepel. Jovan Dučić szövegeinek száma tíz, ő szerepel a legtöbb verssel az antológiában, Milan Rakić, Aleksa Šantić és Žarko Vasiljević erős pozícionáltsága szintén kiemelhető, a szerb irodalmi kánon és a személyes motiváltság tehát befolyásolta a fordítók válogatását. A mai olvasó arra a fordítói-szerkesztői műveletre is felfigyel, amely két egymás mellé kerülő vers címét elválasztja egymástól. Rade Drainac (Moja pesma) és Jovan Dučić (Moja poezija) verseit Szenteleky fordította, a szövegek az antológiában egymás mellé kerültek. A Drainac-vers célnyelvi címe Dal, a Dučić-versé Az én dalom lett, noha a „dal” célnyelvi alkalmazása mindkét esetben vitatható. Az Ady-mottó és az Ady-életmű erős hatása a magyar kultúra szemszögéből indokolttá teszi a szó alkalmazását, az antológiában viszont a címeket meg kellett különböztetni egymástól.

     Marija Cindori utószava a magyar és a szerb irodalomban feltárható fordítói magatartásra, illetve kapcsolatokra fókuszál (CINDORI 2010; 149), ám kitér az antológia létrehozásának kontextusára, a kritikai recepcióra (Mladen Leskovac, Miloš Crnjanski, Aszlányi Károly), valamint Rastko Petrović verseinek kimaradására is (CINDORI 2010; 156). A kötet hasonmás kiadása fontos lépés a Bazsalikom-díj szempontjából, hiszen a díj neve egy napjainkban már alig hozzáférhető antológia címéből ered, az új kiadás révén a kötet a fordítók, a kutatók és az olvasók számára újra elérhetővé válik, másrészt a műfordítás teoretikus nézőpontjai manapság ismét előtérbe kerültek. Szenteleky Kornél kifejtett és gyakorlatban megvalósított fordításszemlélete a mai elméletek segítségével továbbszőhető, a fordítások korszerűsítésének elve a kulturális praxis vonatkozásában szintén elgondolkodtató.

Az első regény hatalma

     Herceg János első regénye, a Tó mellett város az újvidéki Forum Könyvkiadó jóvoltából jelent meg hasonmás kiadásban 2009-ben az írói jubileum alkalmából (az utószó szerzője Hász-Fehér Katalin), Majtényi Mihály Mocsár című első regénye pedig 2011-ben, Majtényi születésének 110. évfordulóján került először kötet formájában az olvasók kezébe, szintén a Forum kiadványaként (Mészáros Krisztina utószavával). A hasonmás regény és az új kiadás a befogadás szemszögéből is különböző, hiszen a hasonmás regény tipográfiai megoldásai nehezen tudják elválasztani az olvasót mindattól, ami régi. A két regény egybeolvasásának kísérlete a lefojtottság atmoszféráját helyezi előtérbe. Toldi Éva Herceg-monográfiája az életképfestés jelentőségét és a mozaikkockákból kirajzolódó világot hangsúlyozza az első regény vonatkozásában (TOLDI 1993; 44), és ezek a mozaik-összerakó műveletek a Mocsárban is megnyilvánulnak. A mai olvasó nézőpontjából mindkét regény valamiféle „állomásregény”, amely a messzeséget, a felszállások és átszállások mozgáslehetőségét hozza játékba. Herceg János első regényében a városról csak akkor alkotható sajátos kép, ha a szubjektum távolodik tőle, ha a Budapesttől való messzeséget figyelembe veszi. Majtényi művében az élet állomásokra oszlik (Arkadij szempontjából például az első „elégült” állomás az utolsó is egyben), a kis lebujok szintén állomásként szolgálnak, az út, például a bujdosás útja pedig az egymásra találások hálószerű összevisszaságára utal (MAJTÉNYI 2011; 43). Herceg János regényének újraolvasása Kosztolányi Dezső Pacsirtájának egy-egy részletét hívja elő, például az alattomos, kisvárosi ősz, a vonat mint füstös kis kávédaráló, a Vén diófához címzett csárda hangulatának egy-egy mozzanata, a Makláryék háza előtt szőtt gondolatok stb. A huszonegyedik századi olvasó a kisvárosi stációk kimozdulására, a messzeséghez való viszonyításra koncentrál. Majtényi regényében a város egyik metaforája az „emberhombár” (MAJTÉNYI 2011; 57), itt a városi robot és rohanás, a lépcsőházak behatároltsága, az ötletszerű szálláshelyek, az idegenség, valamint a pénz- és identitászavar mai szempontú kérdésfelvetései, a fatalizmus dilemmái dominálnak.

Új kiadás, átdolgozás, válogatás

      A válogatás igazi kihívás a szerkesztő számára, különösen ha olyan terebélyes opusról van szó, mint például Németh Istváné, akinek gyermeknovelláiból Felhőnézők címmel Bence Erika készített válogatást (2012). A könyv három szerző alkotása: az íróé, a válogatóé és az illusztrátoré. A kötet „képeskönyvként” is olvasható, vagyis a képanyag felől is megközelíthető, aktualizálható. Az európai könyvkiadás szintén gyakran él az efféle korszerűsítés lehetőségével. Goethe Reineke Fuchsának 2008. évi müncheni kiadásában Dieter Wiesmüller, vagyis az illusztrátor társszerzőként szerepel, ugyancsak társzerzőként tünteti fel Parti Nagy Lajost és Banga Ferencet A pecsenyehattyú és más mesék című kötet borítója (Magvető, Budapest, 2008). Léphaft Pál ironikus, humoros, néhol groteszk illusztrációi közül említést érdemelnek magányos gyermekfigurái (különösen a Színötös illusztrációja hozható kapcsolatba a Leó-versek illusztrációival), a gyerekek változatos fejformái, valamint az olvasás által megfejthető és interpretálható kontextus, az utóbbi szempontjából az említett Színötös-illusztráció falusi térre való utalása a legfrappánsabb. A képanyagból kiemelhető a Mi van apával?, a Felhő futott a napra és a Téli rege című szövegekhez kötődő, a felnőtt–gyermek relációt eltérő módon kifejező három rajz. A képanyag döbbenti rá az olvasót a Németh István szövegvilágában oly gyakori és sokrétűen megnyilvánuló apa–fiú kapcsolatra, vagy a Mi van apával? és Az ühüm meg a bühüm szövegösszefüggéseire, az utóbbi esetben Kata és a nagyapa megfordítható, elforgatható kapcsolatára. A Németh István-kiadvány öt kötetből készült válogatása négy kompozíciós részre oszlik, a kronológiai sorrend megtörik, és Bence Erika utószóban közölt személyes rálátása sajátos, a rajzokétól is eltérő irodalomtörténeti kontextusba, valamint új kötetkompozícióba helyezi a novellákat. Felvállalja a személyes reflexiót, amikor Móricz Zsigmond szövegvilágára hivatkozik: „Számomra e novellavilág mögött véges-végig ott húzódik egy különös, Móricz Zsigmondra jellemző tekintet. Németh István móriczzsigmondos rálátása a szegénység világára – még ha a szegénység jelentései természetszerűen mások Móricz korában, s mások voltak a Németh István utánképezte XX. századközép világában. De amikor a Lepkeláncot olvasom, nem tudok a Hét krajcárra nem gondolni.” (BENCE 2012; 140–141). A Lepkelánc a második rész nyitó novellája, tehát a novella kiemelt pozícióba került. Az újraolvasás ismét rádöbbenti a befogadót az említett novella, illetve a Lepkelánc szövegeinek manapság is becsülhető értékeire.

     Dudás Károly Ketrecbál című regénye 1983-ban jelent meg Újvidéken. A kritika kiemelte ezt a regényt, ezért a szabadkai Életjel Kiadó lehetővé tette a regény újrakiadását, illetve ami még fontosabb, a műhöz való hozzáférést és az aktuális látószögből való újraolvasást. Van tehát a vajdasági magyar irodalomnak egy olyan szövegfüggő, intertextuális nézőpontból megközelíthető regénye, amely a Weöres-olvasásra és A holdbeli csónakos (Kalandos játék húsz képben) motívumaira épül. Dudás Károly Ketrecbál című regénye Varga Zoltán Indiánregényével együtt irodalmunk Amerika-tárgyú regényei közé tartozik. Magó Gellért, a regény egyik emlékező, retrospektív horizontokat nyitó bácskai hőse a történelmi események üldözöttjeként, a második világháború elől kelt át az óceánon (mitikus, örökös vándorlás, szétszóródás), és jutott el Brazíliába. Negyven év után csalódottan tér vissza szülőföldjére, és a Brazília nevű itthoni faluban nézi meg, gondolja végig a tájoló Társulat előadását. A regény valójában három emlékező nézőpont összjátékából áll össze, Magó Gellért mellett Horák Lajos és Lajkó Illés is állandóan töpreng, a szöveg a, b és c fejezetei az egyes nézőpontokat határolják el egymástól, de a narrátor átjárható nézőpontja szintén külön figyelmet érdemel. Az allúziók révén pedig kibontakozik a huszadik század történelme, valamint a regénybeli jelen jelenvalósága, a jugoszláviai önigazgatás időszaka. Minden megismert nézőpont a falu és a régió mozdulatlanságára, az itt élők sorskérdéseire, az elvágyódás dilemmáira irányul. Az indián metafora a mai napig kiemelkedő metaforája a vajdasági magyar irodalomnak, amely a drámairodalmat is erősen érinti. A huszadik század kilencvenes évei, az újabb háborús időszak megélése új szempontokat adhat az említett metafora és a kivándorlás megközelítéséhez, ugyanakkor a Tanyaszínház mint modell Czérna Ágnes kötetének szemszögéből szintén újraértékelhető.

     Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című regénye átdolgozott formában jelent meg 2008-ban, a szerzői előszó kitér az előzményekre, a szellemi örökség átmentésének régebbi céljára. A befogadás szempontjából kivételes művelet a szövegváltozatok összehasonlító vizsgálata, az új szöveg mégis új regényként olvasható, amely egy más történelmi szituációban született meg, miközben a szülőföldhöz való viszony, az elköltözés, a szétszóródás problémája, az önéletrajzi regényciklus kérdésköre is sokszor újragondolhatóvá vált, mindezt azonban visszafogottan kezeli a szerző. A kereszt-allúziók mellett az időben eltolódó lépés-mozzanatok tűnnek fel a befogadó számára. Az emlékező elbeszélő a múlhatatlan megragadására, vagyis nem a lábnyomokra, hanem a még el nem múlt léptekre fókuszál: „Megpróbáltam valami múlhatatlanra gondolni, erősen, két összeszorított ököllel, képeket kerestem, befelé forduló arcokat találtam, csoportok vonultak el a szemem előtt, seregnyi ismerős semmibe néző tekintete. Ítéletek és vádak nélkül közelítettek. Itt hagyták előttem a léptüket.” (KONTRA 2008; 147). A regény vége felé újra felmerül a léptek látványa, de ekkor már az el nem mozdíthatóhoz kötődik: „cipőd talpán a szülőfölded nem viheted el”. (KONTRA 2008; 151). A maradandóság és a változás relációja az első fejezetben, a cseresznye-, a diófa és Takácsék szilvafásának hálószerű viszonylatában is nyomon követhető. A mai olvasat az összegabalyodó összefüggéseket, a látvány-fragmentumokat, a kontúrtalan utalásokat, az elhallgatásokat még inkább kiemeli. A bizonytalan hatalmára, a véletlen kulcspozíciójára Ronec Mihály hivatkozik a regény harmadik fejezetében, koncepciója tapasztalatából, emberismeretéből fakad.

Mentés, tárolás és továbbvitel többféleképpen

      Napjainkban a „mentés másként” korát éljük, és a vajdasági intézmények, könyvtárak legfőbb vállalkozása a digitalizáció megvalósítása, az irodalmi és kulturális örökség átmentése. Az említett példák azt igazolják, hogy a mentésnek, az átadásnak, az adattárolásnak más irányai is vannak, a könyvkiadók és egyéb intézmények tervei ebből a szempontból eltérőek, választásuk természetesen mindig vitatható, az pedig lényegtelen, hogy eredetileg hol jelent meg az adott kötet, hiszen a közelmúltban kiadott könyv újrakiadását is más helyen, más kiadó is felvállalhatja. Ezekben a kiadványokban a paratextusok kiemelkedő szerephez jutnak, és egy új válogató, kutató, szerkesztő, értelmező, illusztrátor segítségével a kortárs befogadó számára újat is nyújthat. Fontos például a dokumentumanyagok, a bibliográfiák, a kiadatlan kéziratok közzététele, az új válogatások vagy a műfordítások ismételt megjelentetése. A hasonmás kiadás archaikus dimenziója belejátszik a mai befogadó értelmezésébe, a nyolcvanas évek regényeit pedig a délszláv háborúk után másként értékeljük. Az első regények legtöbbször csak említés szintjén kerültek be az irodalomtörténetekbe, ezért nem árt hozzáférhetővé tenni a szövegeket a huszonegyedik századi olvasó számára. A „retro” napjainkban más területeken is divatjelenség, amely fontos távlatokat nyithat, viszont a könyvkiadásnak az új kéziratokra, a könyv és az irodalmi kultúra metamorfózisára kell figyelnie. Aleida Assmann vizsgálta a kulturális emlékezet változó médiumait, valamint nyom és hulladék viszonyát. A manapság létrejött komplex struktúrák szemszögéből kiemelkednek következő megállapításai: „Az elektronikus tömegmédiumok nagymértékben felerősítik azokat a tendenciákat, amelyek már a nyomtatott kultúrát is jellemezték. Ezek közé tartozik az újítás és az elavulás, illetve a létrehozás és elértéktelenedés dialektikája, amelyről már Swift is beszámolt. (...) Általában megállapítható, hogy a digitális média korában a kulturális emlékezet helyzetét az emlékezés és a felejtés közti éles határvonal megszűnése határozza meg.” (ASSMANN 2009; 157, 159).

                                                                                                                                               Hózsa Éva

Kiadások

CSUKA Zoltán egybegyűjt. (2011): Kéve. Vajdasági költők antológiája 1928. Életjel

Könyvek (Hasonmás-sorozat: 3.), Szabadka

DEBRECZENI József – SZENTELEKY Kornél szerk. (2010): Bazsalikom. Modern szerb

költők antológiája. Életjel Könyvek (Hasonmás-sorozat: 2.), Szabadka

DUDÁS Károly (2010): Ketrecbál. Életjel, Szabadka

HERCEG János (2009): Tó mellett város. (Hasonmás kiadás). Forum Könyvkiadó, Újvidék

KONTRA Ferenc (2008): Drávaszögi keresztek. Életjel – HunCro – Magyar Napló,

Szabadka – Eszék – Budapest

MAJTÉNYI Mihály (2011): Mocsár. Forum Könyvkiadó, Újvidék

NÉMETH István (2012): Felhőnézők. Válogatott gyermeknovellák. Forum Könyvkiadó,

Újvidék

Irodalom

ASSMANN, Aleida (2009): Szövegek, nyomok, hulladékok: a kulturális emlékezet változó

médiumai. Fordította: Görföl Balázs. = Kisantal Tamás szerk.: Narratívák 8. Elbeszélés,

kultúra, történelem. Kijárat Kiadó, Budapest, 146–159.

BENCE Erika (2012): Utószó. Ki látta ezt az elbeszélőt? = Németh István: Felhőnézők.

Válogatott gyermeknovellák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2012, 137–141.

BICZÓ Gábor (2006): Kós Károly és a könyv. = Oláh Szabolcs, Simon Attila és Szirák Péter

szerk.: Szerep és közeg. Medialitás a magyar kultúratudományok 20. századi

történetében. Ráció Kiadó, Budapest, 273–286.

CINDORI – ŠINKOVIĆ, Marija (2007): Endre Adi u srpskoj književnosti (1906–2006).

Institut za književnost i umetnost, Beograd i Forum, Novi Sad, 101–113.

HERCEG János (1999): A halhatatlan Ady Endre. = Uő.: Összegyűjtött esszék, tanulmányok.

Pastyik László gyűjt. Első kötet. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Beograd,

281–283.

NÉMETH Ferenc (2012): Ady vonzáskörében. Todor Manojlović Nagyvárad, Temesvár és

Arad között. 1907–1910. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 133–137.

PÉTER I. Zoltán – TÓTH János (2012): Ady Endre nagyváradi sajtópere és börtönnapjai. Egy

kis séta. Noran Libro, Budapest

TOLDI Éva (1993): Herceg János. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 41–47.

UTASI Csaba (2000): Fölemelő átkozódás. = Uő.: Csak emberek. Ötven vers, ötven

kommentár. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 13–15.

UTASI Csaba (2007): Csuka Zoltán, a vajdasági magyar irodalom „örök kovásza”. = Uő.:

Ráadás. Esszék, tanulmányok, háborús napló. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 25–33.