Sándor Zoltán: Föltámad a szél
Amikor föltámad a szél
Sándor Zoltán Föltámad a szél című novelláskötete a szabadkai Életjel kiadásában jelent meg. Máriafalva, egy bánáti falu lakóinak élettörténetei villannak fel a novellafüzérben. Életükbe, mint e tájon mindenki életébe, belegyalogolt a történelem: a II. világháborús események, az 1944 őszén történtek, egyes fiatalabb falubeliek sorsát az 1990-es évek behívóparancsai fordították ki sarkukból.
Az, ami a viharos, véres időszakokban történt, nemcsak egy generáció életére voltak kihatással, hanem az utódokéra is. Amikor föltámad a szél, az idős embereknek eszükbe jutnak azok a tragikus, sokszor véres események, amelyekről évtizedeken át hallgattak, kibeszéletlenek maradtak, annak ellenére, hogy nem egy esetben az áldozatok hozzátartozói, a történtek szenvedő alanyai és egyes elkövetők közös térben folytatták az életüket. Az emberek csak lelkükben hordozták a soha nem gyógyuló sebet, és évtizedeknek kellett eltelnie, hogy beszélni tudjanak róla, gyermekeiknek is. És a múlt akkor is kísért, ha valaki messzire költözik innen.
– Az ember néha áldozatot hoz. Még ha fáj is nagyon. Eloldozza a szálakat. Hogy jobb legyen … neki... vagy másoknak... Nincs bennem keserűség emiatt. Idejében rájöttem, hogy az áldozat legsúlyosabb büntetése, ha nem tud szabadulni a bosszúvágy gondolatától... Nem tartom magam bűntelennek, de megtaníttatták velem, hogy az ártatlanság csak nézőpont kérdése... Ami ma erénynek számít, holnap nem biztos, hogy az lesz. ... Ha végiggombolyítjuk a fonalat, ártatlannak nevezhető-e egy bűnben fogant állapot öntudatlan haszonélvezője? – teszi fel e kérdést önmagának vagy a múltat kutató lányának a külföldön élő apa.
Mihályi Katalin (Magyar Szó, 2014. november 15.)
Viharban
Az idén éreztem először, hogy a budapesti bazilikában immár hagyományos novemberi gyászmise nem csak az 1944 őszén és az azt követő hónapokban kivégzett délvidéki magyar áldozatokra emlékeztet. Az impozáns boltívek alatt megszólaló orgonaszó azt a hetven évet is gyászolja, amelynek megpróbáltatásait az életerejében akkor megroppant közösségünk azóta elszenvedte. A zarándokok nemcsak a halottakért mondanak ilyenkor imát, de a túlélők gyötrelméért, mindmegannyi vergődéséért is. Ahhoz, hogy ezt újra fölismerjem, Sándor Zoltán most megjelent Föltámad a szél című novelláskötetét kellett elolvasnom. Fiatal prózaírónk ugyanis hétrészes novellafüzérben döbbenetes erővel szól arról, hogy mivé is vált az élet ezen a tájon.
A Hangok a föld alól című kötetnyitó írásában az új telepesek lóganajból összetapasztott kis templomát egy vasárnap délelőtt gyülekezetestől elnyelte az ingoványos bánáti föld, s amikor a közösségnek a reményteli életre kellene berendezkednie, új plébánosuk misét kénytelen bemutatni az elsüllyedt falubeliek üdvözüléséért. Azóta Dudás, az elmeháborodottnak hitt öreg temetőcsősz gyakran hall hangokat a föld mélyéről. Persze senki sem hisz neki, mindaddig, amíg a Bús-ház lakodalmi gyülekezetének a gyerekek valóban hírt hoznak a temetőből: valaki a mélyben döngeti a koporsó fedelét. A szerző, Sándor Zoltán ezzel olyan drámai szituációt teremtett, amely hatásával, szuggesztív erejével végigvonul a köteten. Történjen bármi is a novellákban, végig olyan vidéken járunk, ahol a híveket magukba záró, elsüllyedt templomok harangja szól a mélyből. A titkoknak Dudáson kívül más beavatottjai is vannak: Borka néni a vajákos, a sötét főzetek misztériumának ismerője, akiről csak annyit lehet tudni, hogy valaha „botjára támaszkodva várta a falu bejáratát jelző leendő kereszt helyén az első telepeseket”, a nyolcvanéves Matyi bácsi, akit csecsemőkorában Borka néni kecsketejjel mentett meg a haláltól, s azóta immár e kedves állatok harmincharmadik generációját, a harmincharmadik Mancit neveli az udvarában, Tyúkos Terka, a boszorkány, aki azért él kedvenc tyúkjaival egy szobában, mert a légvédelmi lövegektől félti őket, vagy az aranylakodalmát ülő két öreg, akiknek a háborúba elhurcolt fiukban összetört valami, s az ünnepi asztal mellett, békétlen lelkülettel most azon méláznak, vajon történhetett volna-e másként. Ők valahányan egy egészen irreális világ egészen irreális hősei, valami földöntúli különösségnek a megtestesítői. Amerre ők járnak, a lábuk nyomán rettenetes dimenziója lesz az életnek, már semmi sem alakul úgy, ahogy az emberi civilizációban megszokott vagy elfogadott. Olyan vidék ez, ahol kapkodó lélegzetű, zavartan hebegő, félszeg emberek mellett dévaj asszonyok és alkoholista reménytelenek keresik a boldogulás lehetőségét, ahol külső viharok és belül tátongó rémületek tépik az életet. „A helyiséget a csontig nyilalló szél süvítésének hangja járta át”, olvasható A boszorkány és a plébános című novellában, a Föltámad a szél című írás első mondata szerint pedig „a viharos erejű szél ballangót gombolyított a kicserepesedett földön”. És vele sodródik a szerencsétlenségnek megannyi változata, hiszen miközben az emberek földet művelnek, házat építenek és udvart sepernek, folytonos és szakadatlan háború dúl a háttérben. 1944 rettenetes őszén, a tanyára betántorgó gátőr, a valamikori dobrovoljac, a szaloniki veterán vigyorogva vágja a tanyasi gyerek képébe, hogy ő ütötte agyon az édesapját. És mintha az időtlen történet folytatása lenne: a falubeli férfiak fele nem alszik a családi otthonában, nehogy az éjszakai őrjárat elvigye őket önkéntesnek a harctérre. Abba a háborúba, amelyben a „darabjaira hullott haza” elhurcolt fiataljait átlőtt gyomorral hozzák haza, miközben a túlélők a családi eseményekre úgy emlékeznek: akkor volt, amikor kigyulladt a parlament épülete.
Sándor Zoltán novelláskötetének hét írása egyetlen nagy, összefüggő történet, amely egy pusztuló világ sötét és komor látomását mutatja meg, egy olyan világét, ahol az életideálok annyit sem érnek, mint a bánáti parlagfűvel etetett lovak piszka. „Ebből a kiszámíthatatlanságból és előreláthatatlanságból ered életünk összes varázsa – mondja az egyik tragédiás ember –, mely legnagyobb erőfeszítéseink ellenére sem emelkedhet fel vágyaink, céljaink és reményeink magaslatára.” A Föltámad a szél című kötet szerzőjében remek prózaírót ismertem meg. A különössége, az egyedülisége és a bátorsága abban rejlik, hogy kifinomult szociális érzékével – irodalmunkban mostanában szokatlan módon – társadalmi elkötelezettséget is vállal.
Mák Ferenc (Magyar Szó, 2014. december 5.)
Eltűnni a feketeségben
Sándor Zoltán legújabb kötetében hét novella kapott helyet, amelyek mindegyike vidékünkről, pontosabban egy bánáti faluról mesél. Az elbeszélések olyan történeteket mondanak el, amely bárhol megtörténhetett volna ezen a kies vidéken, de ilyen formában éppen a szerző szülőföldjén estek meg vagy eshettek volna meg. Nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy melyik történet mond el valós eseményt, és melyik csupán a képzelet szüleménye, hisz ez lényegtelen. A fontos az, hogy a hiteles elbeszélésnek köszönhetően valósnak fogjuk fel a történeteket. Mintha egy út menti kocsmában ülve hallgatnánk ezeket a beszámolókat egy mindentudó szemtanú szájából, aki mindent kizárólag a saját hangján tud elmondani. Ez megmutatkozik a párbeszédekben is, ugyanis a szereplők által kiejtett szavak nem rendelkeznek sajátos színnel, egy-két sajátos szófordulattól eltekintve az elbeszélő hangján szólalnak meg, azén az elbeszélőén, aki nem hagyja, hogy hősei elkalandozzanak és önállósodjanak, hanem szigorú kereteket szab a mondanivalójuknak.
A műben folyamatosan találkozhatunk a falusi élet nehézségeivel, az egymástól elidegenedett szereplőknek, szülőknek, gyerekeknek, áldozatoknak esélyük sincs arra, hogy szót értsenek egymással, az újító szándék mindig nyűg, amelyet a település lakói nem kívánnak, csupán a jól ismert útra vágynak és néhány stampedli pálinkára. A lakók nem felejtenek, ugyanolyan elevenen él bennük a betelepülés, mint a legutóbbi temetés emléke. A nép még mindig a hagyomány és a babona béklyói között él, a boszorkány, a javasasszony, Borka néni még mindig egy biztos pont, akire támaszkodni lehet, aki gyógyírt talál a test és a lélek bajaira. Ugyanilyen fontos szerepet játszik a falu papja, akinek, hívják azt Simonnak, Tamásnak vagy Szratykónak, ugyanazt a harcot kell megvívnia a falusiakkal, csupán az eredmény más és más mindegyikük esetében. Az atyák visszatérő szereplői a novelláknak, a falu életében megkerülhetetlenek, mint ahogy az Dudás, a temetőcsősz is, aki haláláig azzal nyugtathatta le az őt hergelőket, hogy egyszer ők is hozzá kerülnek majd, vagy Körtejóska, aki a környék legigazságosabb focibírója, igazi „világjáró” (járt már Szabadkán és Belgrádban is), ráadásul egyszer a kezében tartva vitte haza a beleit, ezzel különlegesnek érezve magát, és egyik bölcs pillanatában azt a megállapítást tette, hogy „Bánátország szakasztottan úgy néz ki, mint a vadnyugati filmekben látott messzi Arizona. Ameddig a szem ellát: sehol semmi, csak pusztaság, szél és sár”. Az „idő és a hely kényszerítő ereje” mindenki sorsát meghatározza, a bánáti „feketeség” még a sárnál is jobban fogva tart.
Mindenki ismer mindenkit, az elbeszélő pedig tudja ezt, és nem is rejti véka alá tudását, hanem beavatja olvasóit is, akik a novellák hőseiről szinte minden említésre méltó dolgot megtudnak, még születésük körülményeit is. Mégsem pletykák ezek, hanem valós történetek, amelyek éppen hihetetlen és megdöbbentő jellegük folytán bírnak azzal a jelentőséggel, hogy bekerüljenek az elbeszélésekbe. A szerző a novellákban folyamatosan váltakoztatja az idősíkokat. A történetek jelen idejét megtörik a szereplők múltjából vett, múltjáról szóló történetek, amelyet sok mindent megvilágítanak a jelenükkel kapcsolatban.
Mindenféleképp meg kell említeni a humort, ami színt visz nemcsak a szereplők és a település mindennapjaiba, hanem az elbeszélésekbe is. Az aktuális és örökérvényű politikai utalások humoros köntösbe bújtatva („Pontosan olyasféle kolduló rend lehetett ez is, mint amilyenbe a politikusaink tartoznak!”), vagy a szexualitással és a testtel kapcsolatos nem túl fennkölt, de mindenféleképp hatásos megnyilatkozások („Kifürkészhetetlenek Isten útjai, mint a százhúsz kilós tótasszonyok csiricsáré motívumokkal stikkelt kreppszoknyái alatt a bugyi.”, vagy a hasmenésre utalva ezt olvashatjuk: „úgy spriccelt belőlem, mintha szódásüveg kupakját dugtam volna fel magamnak”) a hősök szájából arról tanúskodnak, hogy ezek a szereplők nem szorulnak sajnálatra nehéz helyzetük miatt, hisz azzal, hogy nem vesznek mindent véresen komolyan, könnyen átlendülnek a nehézségeken, és a régi baklövéseket egy kupica pálinka mellett nevetve mesélik el.
Különös iróniával operál az utolsó előtti, az Aranylakodalom című elbeszélés. A már felnőtt gyerekek összejönnek, hogy megünnepeljék szüleik ötvenéves házassági évfordulóját. A történet folyamán megismerjük az utódok félresikerült életét. Azonban megható módon a szülők nem hajlandóak erről tudomást venni, naiv módon igyekeznek kibékíteni a civakodó utódokat, sikertelenül, míg végül az egész aranylakodalomnak egy rendőrőrjárat vet véget. Kudarc ez a szülők számára, akik hiába próbálták jól nevelni csemetéiket, csak három szerencsétlen életnek lehetnek tanúi, hisz a bánáti ég alatt nem illik boldognak lenni. Az elmesélt élettörténet darabkák megmosolyogtatóak, ugyanakkor egybeállva keserű látleletet adnak a reménytelenségről és a hiábavalóságról.
A kötet utolsó, címadó elbeszélésével részben elhagyjuk Bánátot, ez már a bánáti faluból a nagyvárosba került újságíró élettörténetébe enged betekintést. A hősnő életén túl megismerkedhetünk a második világháborúban és az utána (főleg Bánátban) történt eseményekkel, ugyanakkor a kilencvenes évek háborúja, a „saját Vietnámunk” is felsejlik, és a szereplők lemondóan állapítják meg, hogy „ugyanolyan jó hely ez a meghalásra, mint bármelyik másik”.
Az elbeszélések pontos leírását adják vidékünk világtól elszigetelt falvai életének, bár olykor az az érzésünk támadhat, vagy talán csak azt szeretnénk hinni, hogy mi már magunk mögött hagytuk ezeket a dolgokat, ám ha jobban belegondolunk, nem szabadulhatunk, a „feketeséget” egész életünk során magunkkal kell cipelnünk.
Benedek Miklós (Magyar Szó, 2015. január 12.)
Keserédes és savanyú valóság
Sándor Zoltán: Föltámad a szél. Életjel Könyvek, Szabadka, 2014, 108 oldal
„Íme, kiment a magvető vetni, És amikor ő vet vala, némely mag az útfélre esék; és eljövén a madarak, elkapdosák azt. Némely pedig a köves helyre esék, ahol nem sok földje volt; és hamar kikele, mivelhogy nem volt mélyen a földben. De mikor a nap felkelt, elsüle; és mivelhogy gyökere nem volt, elszáradott. Némely pedig a tövisek közé esék, és a tövisek felnevekedvén, megfojták azt. Némely pedig a jó földbe esék, és gyümölcsöt termett, némely százannyit, némely hatvanannyit, némely pedig harmincannyit. Akinek van füle a hallásra, hallja.”
Máté 13: 1-12.
Sándor Zoltánnak kiváló hallása van, és kitűnő érzéke a kifülelt történetek precíz, érdekes megírásához, ebből adódik, hogy Föltámad a szél c. novelláskötete bámulatos hitelességgel szól egy közösség, egy olyan bánáti falu lakóinak életéről, akiket a Magvető/Teremtő nem túl jó földre, az ingoványos pusztaságba vezetett. A novellák olvasása közben azonnal szembetűnik, hogy az embert próbáló, szélfutta, lápos táj súlyos rögeiben gyökereznek a novellákban szereplő fő- és epizódszereplők szikár, szálkás, sanyarú, de mégis az emberi méltóság megtartása felé igyekvő sorsai. Az első novellában az is kiderül, hogy a földbe vetett mag, azaz az emberanyag minősége sem a legjobb, ugyanis a Hangok a föld alól című történet a falu bizarr, már-már horrorisztikus telepítéslegendájával, pontosabban az első templom megépítésének megdöbbentő, hihetetlen esetével kezdődik. A szerző így készíti fel az olvasót az első pillanatoktól kezdve a történetekben szereplő „hősök” életszemléletének megértéséhez. Sándor Zoltán író egyszerű, szabatos stílusával zseniális képeket, szinte tapintható, „látható szöveget” varázsol az olvasó elé. Mindvégig nagyszerűen bánik történeteinek képi világával is, miközben egyik novellája sem sallangosodik el, az elbeszélések mindvégig feszesek, aprólékosan kidolgozottak, tudatosan megtervezettek maradnak, és kényszeredettség nélküliek.
Bár a kötet hét, látszólag különálló novellából áll, az elbeszélések azonos környezeti háttere, a szereplők marginális élete, keserédes életfilozófiája, a falu közösségéhez viszonyított helyzete és más agyafúrt írói megoldások alapján a történetek egymáshoz, egymásba tapadó füzérré fejlődnek. A kötet végül az olvasóban egy mozaik-kisregény elolvasásának érzetét kelti. A folyamatos drámai feszültség kialakítása nemcsak a novellákon belüli, precízen egymásba illesztett, vágott időbeli síkok összeillesztése révén marad fenn, hanem a történelmi múltban/jelenben való könnyed bolyongás is hozzájárul a váratlan fordulatok állandó megjelenéséhez. A kötet kiváló megszerkesztettségét dicséri, hogy szinte észrevétlenül találjuk szembe magunkat a XIX. század végétől kezdődő a XX. század végéig tartó kegyetlen időszakok jellegzetes délvidéki sorsfordulóival. Miközben a falu temetőcsőszének, boszorkányának, részeges pernahajderének, a falu bolondjának stb. kikiáltott szereplők sanyarú sorsának megismerésébe bonyolódunk, mintha csak úgy mellékesen, ám igenis hangsúlyosan előbukkannak a kommunista rendszer abszurditásai, anomáliái, a partizánok 44-es, és későbbi kegyetlenkedései, továbbá az 1990-es évek jugoszláv polgárháborúinak sorsroncsoló megnyilvánulásai, lenyomatai. Ezektől, a néha rejtve, néha nyíltan tárgyalt háttér adatoktól válnak Sándor Zoltán novellái irodalmi-történelmi kordokumentummá, az író pedig a falu krónikásává.
Az író nemcsak a múltat vetíti elénk, a jelen társadalom kritikusa is, amit az alábbi részletek is bizonyítanak.
„Miért néz rám ilyen furcsán? Azt gondolja, hogy nem tudom, mi történik a faluban? Énelőttem nincsenek titkok! Tisztelendő atyám, jobb lesz, ha mihamarabb megbarátkozik a gondolattal, hogy egy letűnőfélben lévő kor képviselői vagyunk mindketten. Ez az új század, amelybe beléptünk, egészen másmilyen lesz, mint az, amelyiket mögöttünk hagytunk. Higgye el nekem, hogy ebben az új korban már nem sok szüksége lesz az embereknek a magunkfajtákra.”
( A boszorkány és a plébános)
„Ezek a mai selyemgyerekek nem szívből játszanak, konditerem kell nekik, meg proteinek, meg minél több tengernyi pénz. Nem tudnak ezek a fociról semmit! Annyira el vannak kényeztetve, hogy már egy kiadósabb trottyintástól is izomlázuk van. ”
(Egy marék bél)
Sándor Zoltán történeteinek szereplői, predesztinált, peremre szorított létük által, mintha Kovács Jolánka Jajistenem című novelláskötetének gyermekszereplői lennének felnőtt korukban. Mindkét író egyazon közegből merítette történeteit, de amíg Kovács Jolánka gyermekszereplői a kilátástalanság felé sodródnak, addig Sándor Zoltán megfestett hősei viszont sorsuk torz fordulatait a humor, a hit, a bűbájosság, az erotika, a létfilozófiai bölcsességek, tanulságok segítségével oldják fel. Az író így teszi elfogadhatóbbá, és egyben hitelessé az általa megrajzolt életsorsokat. A megírt történetek emberszagúak. Hinni éppúgy lehet megtörténtükben, mint kételkedni. Még csak sejteni sem lehet, hol húzódik Sándor Zoltán történeteiben a valóság és az írói fikció közötti határ, talán ebben a kötetben sehol, ugyanis remek az a könnyedség, amivel az író a megdöbbentően embertelen sorshelyzeteket ábrázolja. Bár feltehetően Kovács Jolánka és Sándor Zoltán egymástól teljesen függetlenül alkot/alkotott, ez a két kötet mégis valamiféle párbeszédben áll egymással.
Sándor Zoltán kötetének esszenciális történeteivel, témaválasztásával a Szenteleky Kornél által meghirdetett vajdasági couleur local (helyi színek) hagyományait folytatja. Ez mégsem provincializmus, mert az író stílusa: egyszerű és követhető, mégis dinamikus nyelvezete, valamint történeteinek képi, szinte filmszerű kidolgozása alapján, továbbá a kötet és a történetek tudatos megszerkesztettsége által nem csak magyar nyelvterületen, hanem a világ bármely pontján érthető, élvezhető olvasmánnyá válhat. Az utolsó novella még egy töredéknyi ars poeticát is tartalmaz. Ez végig nyomon követhető a köteten belül: „Percekig ültem az üres papír fölött, és sorra eszembe jutottak az utóbbi húsz évben elhangzott megjegyzéseid, hogy egy odaillő szó milyen fontos lehet, egy adott kifejezés mennyire feldobhat, vagy fordítva, egy szerencsétlenül alkalmazott jelző mennyire elronthat egy szöveget.” (Föltámad a szél)
A kötet novellái korábban már megjelentek a Kilátóban, Magyar Naplóban, Kalligramban, Új Forrásban, Partiumban, Sikolyban, Kortársban, ahol önmagukban állva is lekerekedett, érett történeteket képeztek. Így, kötetbe rendezve azonban az elbeszélések további fájó mélységekbe nyúlnak, újabb olvasatokhoz juttatják el az olvasót. A kötet utolsó, egyben címadó novellája a 2014-es Gion Nándor novellapályázat egyik díjazott írása volt.
Aki elolvasta a kötetet, az a folytatásra is kíváncsi, hiszen a végzettől kifacsart emberekkel teli tájon megjelent az, akinek füle van a hallásra. Mert ő meghallotta a Magvetőt/Teremtőt, aki a pusztaságba vetette el magjait, majd az idő eljöttével le is aratott. Ám amíg a Magvető/Teremtőaz aratásra várt, aközben föltámadt a szél, súlyos sorstörténeteket szórva a bánáti táj fölé.
(Wilhelm József, Szegedi Lap)
Bemutató kisfilm:
http://www.youtube.com/watch?v=8uYNkCas3Ng&feature=youtu.be
A vajdasági Arizona
Gondolatok Sándor Zoltán Föltámad a szél c. kötetéről
http://www.kepesifi.com/hu/1033/irodalom/663/A-vajdas%C3%A1gi-Arizona.htm
(Képes Ifjúság,
Mestermunka
Beszélgetés Sándor Zoltán íróval a nemrégiben megjelent kötete kapcsán
http://hetnap.rs/cikk/Mestermunka-19069.html
(Lennert Móger Tímea, Hét Nap, 2015. április 1.)
A történelem sodrásában
(Csík Mónika, Magyar Szó, 2015. június 18.)
