Gulyás József összegyűjtött versei IV.

   „Engem itt dobott ki / a ropogó lágy földből az idő ekéje, / hol egy vad nyomából / az idő vastag érként buzog / és kecskeköröm alakú csigaházak söprődnek / a partra ki, / megszülte magát az az óra / a suttogó pusztákban, / hol mély szerkezet dolgozik magában, / ott lent, / öreg, halódó bútorok közt, / maroknyi fényben készültem, / lidérces vizek, / érett piros vizek tövében s lejjebb, / hol az idő forrása bugyog. / (…) Ülök a Mária-arcú tájban, / mint régen, mielőtt beleléptem / a folyóba, / ős könyv lapjai közt, benned és magamban, / iszapos tagjaimban. / Hallom a sötét forgolódást, / lisztes nyoszolyák, székek, / mint az egérfészkek, / hallom, hűlnek ki a borsos gyümölcsök / s az alvók csontjai” – olvashatjuk ezt a szép önvallomást Gulyás József Hinga című versében, amely bár az összegyűjtött verseinek harmadik kötetében kapott helyet, mégis ide kívánkozik, a negyedik, utolsó könyv lezárásaként, hisz az egész gulyási opus esszenciája benne rejlik. A költő önkeresése, melynek során külső és belső tájakat, világokat barangolt be, s végül mindig ugyanoda jutott vissza – az ősforráshoz: Ludashoz, amelynek földjéből ő maga is vétetett, amelyet gyűlölve szeretett és szeretve gyűlölt, és amelynek krónikása maradt mindvégig.

    E költői magatartáshoz és törekvéshez kapcsolódó legtalálóbb kifejezés a „nádrealizmus” – amelyet ő maga teremtett a szürrealizmus szerb megnevezése, a „nadrealizam” helyi állapotokra vonatkozó változataként az Arról, miért nem tudok itt ma élni című versében, s az olvasó borzong a felismeréstől, hogy lám, egyetlen kifejezésbe is belefér az egész életmű lényege: a valóságnál is valósabbat alkotni, s a tudat mély rétegeinek felszínre hozása mellett a külső világ legapróbb rezdülését is megörökíteni. Versbe vinni minden jellegzetest: a ludasi, vízparti, nádmelléki ember mindennapjait, gondolkodásmódját, szóhasználatát, világlátását, a kannatetővel szaggatott krumplis pogácsát, a mezítlábasságot, a kocsmákban vizenyősre hígult tekinteteket, a „szulyos lét”-et és a gyökereket, amelyek táplálnak, éltetnek s röghöz kötnek.

    „Kanizsi út, Csurgó, Alsó-Ludas – / kíváncsi vándor, idetévedt utas, / csodát ne várj, csodát ne kutass: / itt minden csoda / s a jövő, mint volt fillér, lukas” – tépelődik keserűen Hol minden csoda című versében ősei földjének, e „nádi valóságnak” a kisszerűségéről s az itteni élet kilátástalanságáról, miközben a születő költeménnyel, költemények sorával csodát tesz: versbe viszi, a líra világába menti át, megörökíti az általa leginkább ismert, megsiratott, soha meg nem tagadott kisvilágot.

                                                                                                                                              (Csík Mónika)

Műfaj: versek

Kiadás éve: 2017