Kezdőlap | Kiadványaink > Mészáros Zoltán: Küszködés a ...

Mészáros Zoltán: Küszködés a síkságon – 1. rész

Esszék és tanulmányok a Vajdaság történetéről és jelenéről

    Itt, a Vajdaságban ‒ és máshol is a világon ‒ hirdettek már mindenfélét: többször bejelentették a történelem végét, a múlt eltörlését, mondván: a múlt már nem érdekes, túlhaladott, eseményei nem hatnak ránk többé. Azt is hangoztatták, hogy a múlt állandóan ismétlődik, és azt is, hogy bizonyos dolgok sohasem fognak újra megtörténni. A szerzők általában azt hangsúlyozzák, hogy tárgyilagosan és elfogultság nélkül írnak. Műveiket mégis felhasználják olyan ideológiai profilok kiépítésére is, amelyek nehezen értelmezhető kapcsolatban vannak a valósággal, és ez még annál is rosszabb, mintha egyáltalán nem lenne közük hozzá, hisz így nem tudjuk, hogy hányadán is állunk. Egy állítást sajnos nemcsak az igazságtartalma jellemez, hanem a kimondójának ereje is. A társadalom, melyben élünk, megörökölte és létrehozta a maga ideológiai konstrukcióját a múltról, és ezt közvetlen környezetünk sajnos szó nélkül el is fogadta. Az olvasó pedig magára marad a neki felkínált tartalommal/tartalmakkal, és vagy elhiszi őket, vagy arra az elhatározásra jut, hogy többé senkinek sem fog hinni. A történész pedig sokszor megköti azokat a kompromisszumokat, amelyeket az aktuális társadalomba való (alá)vetettsége miatt meg kell kötnie. Így a történetírás szinte bármire felhasználható. Gyakran úgy érzem, hogy a történelem egy hatalmas projektív pszichológiai teszt: mindenki azt lát bele, amit akar, akár egy gigantikus Rorschach-tesztbe. A történelem esetében azonban még sugalmazzuk is egymásnak, hogy mit kellene belelátnunk. A mű tehát inkább a szerzőről, és nem a tárgyáról szól. De szólhat másról? Sokszor példaképeket ráncigálnak elő a múltból, hogy a történelem egy meggyőzésre alkalmas irányító gépezet része lehessen, egyfajta kényszerítő erő. Ráadásul az ember ‒ legfőképpen én ‒ aligha alkalmas arra, hogy csalhatatlan bizonyossággal ítéljen meg korokat, személyiségeket. Annak sincs értelme, hogy valamilyen utólag okoskodó attitűddel lesajnáljam az egész történelmet, vagy felmagasztaljak valamit; ezenkívül nem szeretnék egy magasnak látszó pozícióból véleményt, ítéletet mondani az emberi butaságról, hiszen ezzel magamról is ítéletet mondanék, és azt sem akarom, hogy úgy tűnjön, a kívülálló kényelmes helyzetéből szólok, hiszen mindennek én is részese vagyok. A történetírást sokszor a történészek által gerjesztett sejtelmes köd lengi be, főleg akkor, amikor hatalmas adatmennyiségről, zavarba ejtően sok forrásról, forráskritikáról beszélnek. A múlt számos esetben homályos, az igazság rejtőzködik, a történész meg vagy ráhibázik, vagy nem. Egyben azonban biztos vagyok: amit a múltról tudunk, az értelmezés. Jó esetben forrásokból, kevésbé jó esetben másodkézből szerzett információk alapján értelmezünk, habitusunk, neveltetésünk és egyéb szempontok, esetleg prekoncepciók alapján. A történelmet nem is lehet jól megtanulni a tankönyvekből, mert azok mindig az oktatói-nevelői céloknak vannak alárendelve. Sokkal fontosabb volna olyan becsületes tudósok könyveit olvasni, akik jól vagy rosszul, de megpróbáltak megérteni és megmagyarázni valamit. […]

   Magyar szempontból, magyar szívvel is meg kell írni ezt a történetet. Nem volna becsületes a részemről, ha azt mondanám, hogy a megértés óhaján kívül ebben nem játszik szerepet az, hogy magyar vagyok. Annak is van értelme, hogy a Vajdaságot egységében vizsgáljuk, ez azonban nehezen értelmezhető keret, hiszen a történelem legnagyobb részében jelenlegi formájában nem létezett. Annak is van értelme, hogy a szerbek szempontjából írjunk, írjanak róla, hiszen valójában szerb politikai cél volt, mely többé-kevésbé meg is valósult. Lehetetlen azonban megérteni az egész történetet a magyar állami és a magyar nemzeti kontextus nélkül.

 

                                                                                                                 (Részlet a szerző előszavából)

Műfaj: történelmi tanulmányok

Kiadás éve: 2014

    Szabadka rajz